Kertész Imre 84 éves és Parkinson-kóros. Az utóbbi tíz évben Berlinben élt, a Kurfürstendamm egyik mellékutcájában. Szerette a régi Nyugat-Berlin platánjait, a Ludwig-Kirch tér kávéházteraszait, a koncerteket a Filharmóniában. Ezekről a berlini évekről a A végső kocsma című naplókötetében ír, amely a jövő héten jelenik meg németül. Tavaly novemberben Kertész Imre visszatért Budapestre. Azóta nem lépett ki annak a rendezett külsejű budai lakóháznak a kapuján, amely fél éve az otthona. A nyitott teraszajtó előtt ül egy fotelban. Törékenyen, soványan. Az inge alatt a beszélgetés közben gyógyszeradagoló masina kerreg könyörtelenül. Az asztalon Canetti könyve Kafkáról: A másik per. Kafka – az ő világa. Amikor ezt mondja, felragyog.
Kertész Imre: Emlékszik még? Húsz éve lehetett, hogy meglátogatott a kis egyszobás Török utcai lakásomban. Maga volt az első vendégem nyugatról. Abban a lakásban éltem 42 évig.
Die Zeit: Ott ismerkedtünk meg. Azt hiszem, 17 éve. Ágy, íróasztal, olvasófotel, minden egy kis szobába volt összezsúfolva. Mióta él itt, ebben a szép, tágas lakásban?
Kertész: Csak mióta nyugaton is olvasnak.
Zeit: Ez a lakás az utóbbi években többnyire üresen állt. Szívesebben töltötte az idejét a berlini Meineke utcában. Hogyan lehetséges, hogy egy magyar zsidó, akit 15 évesen vittek el Auschwitzba, az egykori birodalmi fővárosba vágyik?
Kertész: Úgy érti, hogyan voltam képes együtt élni németekkel? Szerintem még meglepőbb, hogyan tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni. Magyarországon éltem a náci időkben, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam gettóban, itt fogott el a magyar csendőrség.
Zeit: Németország Önnek a szellemi életet, a kultúrát jelenti.
Kertész: Az összes tanulmányomat németül folytattam, németül olvastam.
Zeit: A zsidó filozófus Vladimir Jankélévitvitch Auschwitz után nem nyitott ki több német könyvet, nem hallgatott több német zenét.
Kertész: Ezt nem tudom megérteni. Hogyan képes egy művelt ember megtagadni magától a német kultúrát?
Zeit: Ön is többször kijelentette, hogy Auschwitz nem a német kultúra ellenére, hanem amiatt történt.
Kertész: Nem. Itt különbséget kell tenni. Nagy-Németország nacionalista eszméje a Habsburg monarchiában keletkezett. Az osztrákok nagyon ügyesen elhitették a világgal, hogy Beethoven osztrák volt, Hitler viszont német. A holokausztot sosem német-zsidó háborúnak láttam, hanem egy totalitárius rendszer módszerének.
Zeit: Ön szerint Ausztria-Magyarország felelőssége nagyobb a Harmadik Birodalom kialakulásában, mint Németországé? Szokatlan megközelítés.
Kertész: Ebből is láthatja, milyen ügyesek voltak az osztrákok.
Zeit: Nemrég visszatért Budapestre. Hogy érzi magát a hazájában?
Kertész: Rosszul. Parkinsonom van, különben soha nem jöttem volna vissza.
Zeit: Az előző évtizedről írt naplójában keményen szembenéz önmagával. Folyton azzal ostorozza magát: hamis életet élt.
Kertész: Ki tudja, milyen életet lehetett volna élni.
Zeit: Azt írja, csak hét boldog éve volt az életében.
Kertész: 1982 és 1989 között. Ebben a hét évben szerelemben éltem és bezárva, állandóan csak dolgoztam. Szép időszak volt. Folyton kétségbe voltam esve. Soha nem volt elég pénzem. Nem volt jogosítványom. Biztos voltam benne, hogy soha nem jutok autóhoz. Az a szörnyű Kádár-éra.
Zeit: Később luxusszállókban lakott, és beutazta az egész világot. Ennek ellenére a szegénység és diktatúra sötét éveit nevezi boldog korszaknak?
Kertész: Ezekben az években találtam rá Camus kis sárga könyvére, A közönyre. 12 forintért vettem. Elementáris élmény volt. Nehezen tudom elmagyarázni, de abban a könyvben megtaláltam a szenvedésből kinövő boldogságot. Camus-ben magamra ismertem.
Zeit: A Kádár-rezsim kedvezett az írásnak?
Kertész: Feltétlenül. Menekültem a hivatalos irodalom elől. Az időm legnagyobb részét az uszodában töltöttem. Szerintem a szomszédaim azt hitték, úszóedző vagyok.
Kertész Imre a német parlament 2007-es holokauszt-megemlékezésének főszónokaként az akkori német köztársasági elnök és házelnök között, mellettük Angela Merkel kancellár
Reuters - Fabrizio Bensch Zeit: 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, az irodalmi főnyereményt, ahogy ön nevezi. Most azt írja a naplójában: a díj megsemmisítette.
Kertész: Szégyellem, de tényleg így van. Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült.
Zeit: Hogy lehet kétségbeesett az ember egymillió euróval a zsebében?
Kertész: Nézzen csak rám, láthatja, mire volt jó. (nevet)
Zeit: A Nobel-díj után nem tudott többé tükörbe nézni. Színésznek nevezte magát, aki Kertész Imre írót alakítja. Ráadásul rosszul.
Kertész: Egy részvénytársaság lett belőlem. Egy márka. A Kertész nevű márka.
Zeit: Sem önmagát, sem a nevét, sem az életét nem szereti. Elég sok mindent.
Kertész: A nevemet gyűlölöm. A Kertész név erőtlen próbálkozás egy zsidó név magyarítására. Ezért nem akartam tartozni soha senkihez. Gyereket sem akartam. Soha nem vágytam olyan lakásra, mint amiben most ülök.
Zeit: Mintha elfelejtette volna, hogy a háború utáni európai irodalom egyik legjelentősebb szerzője.
Kertész: Engem nem érdekel az irodalom. Az irodalom másodrangú dolog.
Zeit: Soha nem törekedett arra, hogy nagybetűs irodalmat alkosson?
Kertész: Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát. Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek.
Zeit: Soha nem érdekelte, hogy jó regényt írjon, jó történetet meséljen?
Kertész: Egyáltalán nem. A történeteket már mind elmesélték. Ez talán különösen hangzik. De az egész munkásságom a huszadik század elidegenedett, funkcionális emberéről szólt. Nem kellett Hannah Arendtet olvasnom. Már mindent tudtam A gonosz banalitásáról.
Zeit: Az Ön legkomolyabb ellenlábasa a holokauszt-irodalomban a spanyol szerző, Jorge Semprún volt, aki két évvel ezelőtt halt meg. Kedvelte a regényeit?
Kertész: Hannah Arendt A gonosz banalitása című könyvével egy időben jelent meg A nagy utazás Semprúntől. Megállapítottam, hogy milyen rossz. Később találkoztam Seprúnnel a párizsi Café de Flore-ban. Csodaszép férfi. Nem akarok semmi rosszat mondani róla.
Zeit: Mi nem tetszik Önnek A nagy utazásban?
Kertész: Seprún többek között Ilse Kochot elemzi benne, aki titkárnő volt egy dohánygyárban, majd egyik napról a másikra Buchenwald parancsnokának a felesége lett. Madeirában fürdött és emberi bőrből készült lámpaernyők álltak a nappalijában. Semprún szemében ez a nő hóhér. Ám ennek a pszichológiának semmi keresnivalója regényekben. A totalitarizmus megváltoztatja az embert. Elfelejti, ki volt valójában.
Zeit: Ez életművének fő témája. Hogy az embert szinte a végtelenségig lehet hajlítani.
Kertész: Civilként Ilse Koch azt tanulta, hogy nem szabad ölni. Aztán amint Buchenwaldba került, megtanították neki, hogy ölni erény.
Zeit: A pszichológiai realizmus hagyományos eszközeivel pedig nem lehet leírni a titkárnő Koch átváltozását a lágerparancsnok-feleség Kochhá.
Kertész: Nem lehet. Nem akartam forradalmasítani az irodalmat. De erre jöttem rá.
Zeit: Honnan jön a radikalizmusa? Mindig is ilyen radikális volt?
Kertész: Nem, fiatalemberként bulvárdarabokat írtam, újságírónak mentem szocialista lapokhoz, és azt gondoltam, hogy ez majd elvezet valahogy a művészethez. Nem így történt.
Zeit: Mitől lett művész?
Kertész: Egyetlen meghatározó pillanaton múlt. 25 éves voltam. Azt megelőzően csak anekdotákat meséltem Auschwitzról. Aztán egy nap hirtelen tisztán láttam: nem egyszerűen valaki vagyok, aki túlélte Auschwitzot, hanem egy nagyszerű történet főszereplője. És ezt meg kell ragadnom. Egyik pillanatról a másikra teljesen más ember lettem.
Zeit: Egész írói pályafutását egyetlen pillanatnak köszönheti? Vagy történt ilyen később is?
Kertész: Nem. Ilyen alkalom csak egyszer adódik. Elementáris volt és megmagyarázhatatlan. Mint ahogyan a szentek megélik ezeket a pillanatokat. Ilyen nem adódik minden nap. De egyszer az életben az embernek meg kell értenie, hol él. És azt is, hogy él.
Zeit: Abban a pillanatban megkapta a feladatot, hogy írjon?
Kertész: Igen, de ha asztalos lettem volna vagy muzsikus, akkor azokkal az eszközökkel kellett volna kifejeznem mindezt. Mivel mindig is írtam – nem tudom, miért, talán a padtársam miatt, aki állandóan verseket költött –, nekem az írás mindig természetes volt.
Zeit: Ezután mégis mindent helyesen tett az életében és példásan teljesítette a feladatát.
Kertész: Az egyetlen hibám, hogy nem rendelkeztem időben a halálomról. De ezen már nem tudok változtatni.
Zeit: Vannak még pillanatok, amikért érdemes élni?
Kertész: Azt hiszem, már minden pillanatomat elhasználtam. Minden elkészült, és én még itt vagyok.
Zeit: Mire büszke az életében?
Kertész: Arra, hogy kidolgoztam ezt a „funkcionális ember”-elméletet. Erre tényleg büszke vagyok. És történt néhány dolog, amely nagyon mélyen megérintett. Egyszer Pápán jártam, egy magyar városban. Miután a nyilaskeresztesek széttépték a könyveimet, megtelt a templom, és ahogy a feleségemmel beléptem, mindenki felállt és egyházi énekbe kezdett.
Zeit: Keresztény templomi énekbe?
Kertész: Igen, miért? Én nem vagyok zsidó. Nekem nincs közöm ehhez a dologhoz.
Zeit: Az utóbbi két évtizedben úgy tűnt fel, mint a német emlékezéskultúra hőse, ünnepségek népszerű szónoka, ünnepelt Auschwitz-túlélő. Most pedig azt tudja meg a világ a naplójából: egész idő alatt „holokauszt-bohócnak” érezte magát.
Kertész: Errefelé tartunk.
Zeit: Úgy érzi, hogy az emlékezés Németországban valamiféle holokauszt-biznisz irányába ment el egy kicsit?
Kertész: Nem kicsit, teljesen.
Zeit: A meggyilkolt zsidók berlini holokauszt-emlékműve turisták piknikező helyévé vált.
Kertész: Igen. Ez nagyon kellemetlen. Egyszer meghívtak Buchenwaldba, ahol rabruhában bicegő embereket láttam. Ízléstelen volt.
Zeit: És Ön a része ennek az emlékezés-biznisznek?
Kertész: Azt tesznek az emberekkel, amit akarnak.
Zeit: Ellenkezhetett volna.
Kertész: A második világháborúnak sem kellett volna megtörténnie.
Zeit: Játssza a kortanú szerepét, és szenved tőle.
Kertész: Csak azért adtak nekem irodalmi Nobel-díjat, hogy ezt a fajta szemtanú-irodalmat díjazhassák. Előtte meghívtak Stockholmba, hogy beszédet tartsak. Valójában biztosak akartak lenni abban, hogy vállalható figura vagyok, és nem kézzel eszem a tojásrántottámat. Ez ellen nem túl sokat lehet tenni. Az ember tehetetlen az ilyen hatalmakkal szemben. Egy helyre mentem volna szívesen: a Wannsee-villába a Wannsee-konferencia 70. évfordulóján.
Zeit: Miért?
Kertész: Az már azért karrier, Auschwitzból eljutni arra a helyre, ahol annak idején Göring állt. Képzelje csak el!
Zeit: Megfosztotta Önt ez az emlékezés-biznisz a saját történetétől?
Kertész: Én megelégszem azzal, ha néhány ember megértette a történetemet.
Zeit: És mindent egybevéve…
Kertész: … csodálatos életem volt. Kezdtem auschwitzi fogolyként, végül megkaptam a civileknek járó legnagyobb német kitüntetést. Ez vicces és megmagyarázhatatlan. De lehetek egészen őszinte? Elég volt. Mindent elértem, amit el akartam. Azt hiszem, írni sem akarok többé. Rendezgetem a régi naplójegyzeteimet, az még örömöt okoz. De ha az éjszakákra gondolok... Van még egy szó, a szeretet. Ezzel még szívesen kezdenék valami újat. De mivel írnék? A kezeim már nem engedelmeskednek. Nagyon fáradt vagyok.
