Corona

Tenyeréből eszem lombjait az ősznek: Barátok vagyunk.
Kifejtjük csonthéjából az időt es járni tanítjuk:
Az idő héjába tér meg.

A tükör vasárnapot mutat,
Elalszik álmában,
A száj igazat rebeg.

Szerelmem szexére siklik alá szemem
mi Egymásra nézünk,
mi sötét szavakat suttogunk,
mi Szeretkezünk mint mák es emlékezet,
mi alszunk mint bor a kehelyben,
mint tenger a hold véráramában.

Mi ablakban állunk összefonódva, az utcáról néznek:
itt az idő, ez nyilvánvaló!
Itt az idő hogy a kő virágba boruljon,
a nyugtalanság szívet dobogjon életre.
Itt az idő, hogy idő legyen.
Itt az idő.

Ezt kellene lefordítani

Corona
Aus der Hand frißt der Herbst mir sein Blatt: wir sind Freunde.
Wir schälen die Zeit aus den Nüssen und lehren sie gehn:
die Zeit kehrt zurück in die Schale.

Im Spiegel ist Sonntag,
im Traum wird geschlafen,
der Mund redet wahr.

Mein Aug steigt hinab zum Geschlecht der Geliebten:
wir sehen uns an,
wir sagen uns Dunkles,
wir lieben einander wie Mohn und Gedächtnis,
wir schlafen wie Wein in den Muscheln,
wie das Meer im Blutstrahl des Mondes.

Wir stehen umschlungen im Fenster, sie sehen uns zu von der Straße:
es ist Zeit, daß man weiß!
Es ist Zeit, daß der Stein sich zu blühen bequemt,
daß der Unrast ein Herz schlägt.
Es ist Zeit, daß es Zeit wird.

Es ist Zeit.

... de félek hozzányúlni. Egyelőre Nézem és Lát, engem lát.