Paul Celan: Psalm

Niemand knetet uns wieder aus Erde und Lehm,
niemand bespricht unsern Staub.
Niemand.

Gelobt seist du, Niemand.
Dir zulieb wollen
wir blühn.
Dir
entgegen.

Ein Nichts
waren wir, sind wir, werden
wir bleiben, blühend:
die Nichts-, die
Niemandsrose.

Mit
dem Griffel seelenhell,
dem Staubfaden himmelswüst,
der Krone rot
vom Purpurwort, das wir sangen
über, o über
dem Dorn.

Paul Celan - Zsoltár

Senki nem formál minket újra földből és agyagból,
senki nem szólitja porunk.
Senki. 

Dicsértessél, Senki. 
Kedvedért mi
virágba borulunk.
Kedvedért es 

Ellenedben.

Senki
voltunk, vagyunk es
maradunk, virágba borulva:
a Senkié - a
senkirózsái.

Íróvesszőink léleküresen,
az égsivatag porlepte,
Rothadó koronánk
Lila szavakból, így éneklünk
éneklünk, neked,
ó tövis.

Corona

Tenyeréből eszem lombjait az ősznek: Barátok vagyunk.
Kifejtjük csonthéjából az időt es járni tanítjuk:
Az idő héjába tér meg.

A tükör vasárnapot mutat,
Elalszik álmában,
A száj igazat rebeg.

Szerelmem szexére siklik alá szemem
mi Egymásra nézünk,
mi sötét szavakat suttogunk,
mi Szeretkezünk mint mák es emlékezet,
mi alszunk mint bor a kehelyben,
mint tenger a hold véráramában.

Mi ablakban állunk összefonódva, az utcáról néznek:
itt az idő, ez nyilvánvaló!
Itt az idő hogy a kő virágba boruljon,
a nyugtalanság szívet dobogjon életre.
Itt az idő, hogy idő legyen.
Itt az idő.

Ezt kellene lefordítani

Corona
Aus der Hand frißt der Herbst mir sein Blatt: wir sind Freunde.
Wir schälen die Zeit aus den Nüssen und lehren sie gehn:
die Zeit kehrt zurück in die Schale.

Im Spiegel ist Sonntag,
im Traum wird geschlafen,
der Mund redet wahr.

Mein Aug steigt hinab zum Geschlecht der Geliebten:
wir sehen uns an,
wir sagen uns Dunkles,
wir lieben einander wie Mohn und Gedächtnis,
wir schlafen wie Wein in den Muscheln,
wie das Meer im Blutstrahl des Mondes.

Wir stehen umschlungen im Fenster, sie sehen uns zu von der Straße:
es ist Zeit, daß man weiß!
Es ist Zeit, daß der Stein sich zu blühen bequemt,
daß der Unrast ein Herz schlägt.
Es ist Zeit, daß es Zeit wird.

Es ist Zeit.

... de félek hozzányúlni. Egyelőre Nézem és Lát, engem lát.

Mózes szarvai

Az ismert Michelangelo-szobor a Mózes nevet viseli es Isten emberét szarvakkal a fején ábrázolja. Figyelemreméltó a szarvak természete és helyzete - nem kifejlődött, nem csavaros vagy egyenes kecskeszarv, esetleg növekedő kosszarvnak néz ki, inkább olyannak ami bárányok fején látható ezzel megjelölve a gazdát, a tulajdonost vagy ahogy ma mondanánk, a viselőjük foglalkozását és hovatartozását. Nem hiszem, bármiféle tévedés vagy téves szövegértelmezés húzódna meg a dolog mögött, ahogy sokan jelzik, nem a Tóra rossz fordításából származnak a kinövések. Túlságosan erős a vonzásköre a bárányszarvaknak ahhoz hogy tévedés álljon fenn. A tiszteletet és megütközést gerjesztő szarvak a szentséggel való különleges, szinguláris kapcsolat jelei és teljes mértékben odaszántnak, odagondoltnak tűnnek. Transformatio es divinatio van bennük. Stigma dei.

Recovery, a nevben, a nevekben, non-oxford

Recovery es humor, a humor felepulese. Egeszseg-nyelvek es betegseg-nyelvek, az egeszseg-nyelv eroteljesen pozitiv, humoros beallitodasu. A humor "felallasa", pardon, ez a szo massal is terhelt, folall-folmered a fulem tole, Lacan es nem Freud, egyutt mosolyog velunk. Felallo, feltapaszkodo, ujra talpra allo elesett, mert megcsuszott emberek "megcsusztam" mondja a drogos baratom, mondom, en is, mondom, ma is duhbe gurultam. I'm in recovery, nem "gyogyult" vagy "felallt" hanem folyamatosan gyogyulo, tapasztalo, felallas mozdulataban levo, ez az amibol meg tudunk szolalni es magamrol mint befejezetlenrol beszelni. Sosem tavoli, mindig szemelyes, mindig "enyem" mindig "rolam is" van szo mert erint, folyton erintve vagyok, Lacan mar nem mosolyog, hahotazik. Mashol, mas nyelvben folytatom. A felepules megteremti a sajat nyelvet es ez az (uj) nyelv hordozza az egeszseg nyelvi genetikai kodjat, nevezzuk igy, tetszik.