Vegyünk egy bármilyen, egyszerű kommunikációs helyzetet. Iskolapéldákat használhatunk, most nem jut eszembe egy sem.
Tekintsük a kommunikátorokat embereknek, nem minden érzést és történetiséget nélkülöző gépeknek.
A fraktálok hausdorf-dimenziója nagyobb a "reális" dimenziójuknál, topológiájuknál. Nem újdonság "a" realitást úgy leírni, mint "szociális realitás" ahol valamilyen módon, egészen pontosan személyközileg (közösségi) meghatározottság alapján eldöntjük, megrajzoljuk, lemeccseljük a valóság használatos modelljét ami alapján viselkedünk és ítéleteket alkotunk egymásról.
A hausdorf-dimenzió akkor jön be a képbe mikor a "valóságot" személy-közelben, azaz emberien megéljük. A valóságnak nevezett mentális képződmény igencsak volatilis valami. Valamilyen mértékben rendelkezik topológiával, nem az objektivitás mint inkább a személyközi megegyezések értelmében. A másik dimenzió, az irrealitás rémisztő árnyéhatalmaska bennünk van, a mérhetetlen, topológia nélküli térben.
Nem hiszek semmiféle meghatározható kommunikációs helyzetben. A belső dimenzió mindenre ráveti végtelenül ismétlődő árnyékát és átírja a bizonyosságokat.
Valóság az amit annak észlelünk. Az őrület sajátos eseteit nevezzük normalitásnak, ami felett a a hatalmat hordozó többség megegyezik.
