Ginsberg kaddisa -utolso reszlet- ujra

Bar ne feledtem volna
Bar ne feledtem volna ahogy kezdodott mikor olcso szodat ivott Newark halottashazainal
bar lathattam volna szurke asztalokon sirni sajat vilagegyeteme hosszu kultelkeiben
bar ismertem volna furcsa gondolatait Hitlerrol az ajtoban, a drotokrol a fejeben, a harom nagy botrol
amit hataba utottek, a hangok a plafonban 30 evig sikoltoztak undorito korai kozosuleseit vissza,
barcsak lathattam volna emlekezetkihagyasait, az ugralast az idoben, a haboruk csattanasat, az orditast es egy hatalmas elektromos utes csendjet,
bar lathattam volna amint nyers kepeket fest a Bronx tetozetein atrohano Emelkedettekrol
testvereit holtan Oroszorszagban vagy a Folyomelleken, egyedul a Long Island-on utolso levelet irva -- es kepmasat az ablakban napfenyben
"A kulcs az ablakban van a napfenyben a racsokon a kulcs a napfenyben"
barcsak elerkeznek ahhoz az ejszakahoz a vasagyhoz agyverzessel mikor a nap lement Long Island-on
es a hatalmas Ocean uvolti odakint sajat hivasat a letezeshez
hogy terjen vissza a Remalombol --megosztott teremtes-- egy korhazi agy parnajan haldoklo fejevel
--egy utolso pillantast vet-- az egesz Fold egyetlen orok Feny a megszokott aramszunetben --es semmi konny e latomashoz--
a kulcsot itt kell hagyni --az ablakban-- a kulcsot a napfenybol-- az eloknek-- kik kezukbe
veszik azt a szelet fenyt --es elforditjak az ajtot-- es visszaneznek es latjak

teremtest csillogva visszahullni ugyanabba a sirba, akkora mint maga az univerzum,
vagy csak feher ajtoboltozaton korhazi ora mutatojanak egyetlen mocc--

Professionally agnostic - my profession is being an agnostic.

No, not "by profession", an outside compulsory behavior which I or a legitimizing community imposes on me to think and behave but "by pro-confession", by the way I wish to profess, even proclaim and confess, I must confess this: knowledge h(a)unts us, kills and eats the game which we are (becoming).

Agnosticism seems the only thinkable (intelligible) way to keep integrity in a society of knowers and takers - where we all know all, on a crucifix of cliche-structures, consume and we all feel miserably after, as in an act of jouissance, which can be occluded, post-poned thus avoided only by more consumption.

Agnosticism is saying "I don't know" and asking, keep asking ridiculous and basic questions about the only and established truth of myself and of you and the perceptible part of "all" or "everything" which is or may be human phenomena whatever the utterance "phenomena" means.

That is, to acknowledge the existence of a trace, erased, oblivified.

Celan latotereben, Celan arnyekaban

...rettenetes Isten-szomjúsagomat és ha nem is válaszolsz, halálommal szentellek meg.



Imádkozz hozzánk. Közel vagyunk.



In this perfect, I say, again, perfect symmetry of man and God or God and man what matters is not sin, it is thirst. Will we have justice for our sins (uncountable, un-accountable, un-speakable) or our thirst (un-quenchable?)

Who and what will have justice if "justice" will be, in the sense of a possibility, spoken, uttered at all?

Is there any other justice for thirst than to drink, drink drink again? (Wir trankt - it already happened).

If anything would be my religion, this is a perfection I long for.

Who am I (following)? - retracing the "I"

‎"We are following, we follow ourselves." -says Derrida. I am following you, who talks, meanwhile I am following me, who follows, in my act of following. Some part of me is following me as I follow the reader, this Other I address. In a lacanian-derridic sense of de-multiplication the trace-marking there could be a moment, or, the first moment, a succession of events, the ones when the "I", the reflection has born, when I started following not you, but me, who follows who always has been (following). 
"Mental illness" seems to be all about traces, loosing contact with the (trace) of "real", getting lost in the act of following, following a differant "I", say differant trace, befriending it, lost in the staring multi-meaning of what we call life experience. 

Dwelling with(in) the text

I'm trying a new way of reading at least new for me, new in my experience. I'm trying to live with the text being read. I am struggling to live on the precise momentum/movement, the edge where the text is text-in-becoming because of my reading, a guest in my house, someone else who is to be asked, listened to, made an understatement (understood) invited again, befriended. Then, may be than I'l be able to see what's written.

Élmény és narratíva

Úgy tűnik, egészen intuitív megközelítésből, az élmény megosztása legalább akkora szerepet kap az élmény elhelyezésében (feldolgozásában, ám másról "is" beszélek) mint az élmény, a helyzetben-átélt-érzések maga. Tanúkra van szükségünk narratíváink megképzéséhez akik ha nem mással, jelenlétükkel igazolják, validálják, megtörténtté mert elmondhatóvá teszik történetünket. A "történet" történetté válásához, személyes valóság-konstrukcióinkba való beillesztéséhez, megalapozásához nem kevesebb mint a Másik ott-levő, figyelő tekintete kell. It is this regard, this almost-fixed or even fixated attention in your eyes I am looking for, dear reader.

A halál és az iránytű (La muerte y la brújula)

A halállal mindennek vége, lagalábbis úgy ahogy eddig ismertük. Valójában senki sem tudja, mi a halál, az élőnek lehetetlen a halált akár empirikusan akár gondolatilag felfogni. Ugyanakkor az iránytű, bárhány állomáson át, kikerülhetetlenül egyetlen irányba, egyetlen eseményre mutat. Meg fogok halni. A "mikor" ennél sokkal kisebb kérdés, úgy tűnik érzelmileg képtelenek vagyunk bármit felfogni, ami a mai napon kívül esik. A halál tényét tapasztalom, nem fogom fel és nem elfogadom, ez a felfogás és elfogadás azonos a Másik és a magamban élő Másik eltűnésének (azaz, létezésének) a felfogásával és a rettenetes fájdalom átélésével, de nem a halál értésével. Az Én halhatatlan, mindig a Másik hal meg akkor is ha saját halálomról van szó. Az iránytű az amit értek és megengedtem magamnak felfogni, nem maga a történés, annak közelébe sem férek ameddig nem történik és ha megtörtént, nem fogom az élményeimet elmesélni. Az iránytű a Másik létezése és eltűnése, a halál maga a felfoghatatlan, tiszta formában elém jövő Másik.
Tehát a halál jön, a Másik létezik. Tudom és nem tudom egyszerre. Az iránytű annyit mond, merre tartok, egyetlen értelemmel, visszafordíthatatlanul.

A kérdés ami rám-kérdez

"I often work in a Depth Psychology mode - exploring past traumas with my client, and facilitating my client in ways to support and heal their inner child for each traumatic event. This is intense for me as a therapist and can be quite tiring. Consequently I'm amazed and disappointed at the number of therapists I've encountered that see 8 -10 clients a day. When I talk with these therapists I discover that they tend NOT to work at depth. They use CBT and other popular modes that in my view are largely (useful) coping skills but they don't go to the core energy driving the problem. Consequently I've devised my own therapy mode that is client centred, where the client discovers how to support their inner child using resources from within their own personality! I know that this is not a panacea, but I've seen it work for so called "Panic Attacks", Chronic Anxiety, Agoraphobia, some types of Depression, various forms of Self Destructive behaviour, and even bladder dysfuntion. I also believe that healing at this level is to go on a healing journey WITH your client rather than simply to witness them or treat their symptoms. I think that if as therapists their was a significant spiritual - existential - experiential component to our training that we would treat clients differently. You may want to view a discussion I started in this regard: "Training Psychologist, Psychiatrists, and Psychotherapists: Ignoring the Spiritual, the Mystical, and Existential Philosophy." Kind Regards, Russell."

Fórumról idevágott, idemetszett, ideszórt töredék, bocsánatot kérek mindenkitől aki nem olvas angolul, so I ask those who speak not Hungarian to forgive me, nincs kedvem lefordítani, I do not own the patience now to translate. Közben erős, találónak érzem mert megfogalmaz valamit abból ami terhel és amivel én magam szembe-találom magam. Tehát nem ismétlem a szöveg gondolatait, inkább onnan folytatom, ahol abbahagyja. A "kezelésnek" olcsónak, khm, "költséghatékonynak" kell lenni. Zavart köhintéssel mondom mert a hosszadalmas kapcsolatok sokba kerülnek es a CBT (vagy analitikus szubsztitútuma, a rövid dinamikus megközelítés) mögött meghúzódó pozitivista szemlélet pont ezt hordozza magában, hamar befejezni valamit amit esetleg lehetne másképp csak nincs rá - mi is az ami nincs? No nem minden veszteség írható a belső gyerek veszteségére, de az alapgondolat attól megragad: a gyógyulás utazás, klienssel együtt való út amiben én magam is bejárok egy utat, a magam útját, a magam módján és helyén kliens is vagyok egyszersmind úgy mint "terapeuta" azaz kísérő. Én is sok esetben "mélymódban" dolgozom de nem minden esetben és a "mélymód" nem cél hanem lehetőség. Participatív tudás versus (versus úgy hogy HELYETTE, nem ELLENÉBEN) pozitív tudás, sematikus tudás, logocentrikus sémák működtetése ami megszünteti, semmivé teszi a terapeuta és a kliens emberségét, személyét, saját hülyeségét, hibáit, őrültségét, gonoszságát, jóságát mindezt az "established truth" vagy "tudás" jegyében, és felszámolja a terapeuta felelősségét. Ha tudom "mit alkalmazok", "mit kell alkalmazzak", "melyik technika jön ide" nem érted, nem neked, hanem az eszközeimért és eszközeimnek felelek, a személyesség radikális felszámolásában és a pozitív (ab)ject bűvöletében.

Derrida a bocsanatrol

Olvasom (leggo, leggere, re-leggere, re-ligio, az en ujra-olvasatomban) Derrida megbocsatas-szemleletet. Tudjuk, Derrida, dekonstrukcio, posztmodern, stb.
Derrida, a tuneziai ateista vagy agnosztikus francia afrikai zsido.
Egy, a megbocsajtas meghalt a koncentracios taborokban.
Ketto, a megbocsajtas nem cserekereskedelem: nem a bunbanatert csereben.
Harom, a megbocsajtas ott kezdodik ahol lehetetlen, ahol mar szinte nelkul immoralis, mert az elkovetett bun (trans-gression) oly rettenetenes, hogy elkepzelhetetlen a megbocsajtas (pardon).
Negy, pardon. Mikor es ahol lehetetlen a pardon, csak, kizarolag akkor es ott van pardon. Ha valodi: totalis es immoralis, lehetetlen, paradox, egyenesen "ridicule" es "absurd", ertelmetlen, -nonsense.
Ha megbocsatasrol beszelunk, ez lesz az, cselekedetunk tartalma kontextusa es temaja. Es ha hiszunk neki, ha el-hisszuk amit mond, amirol beszel: sosem tudjuk meg, mit mondott.

(ref.
To Forgive
The Unforgivable and the Imprescriptible, Jacques Derrida)

Információs társadalom blues

Az úgynevezett információs társadalomban pont az lett a legolcsóbb amit legnagyobb értékének, építőkövének neveznek. Az információnak soha nem tapasztalt módon alacsony az árfolyama, tömegáru lett és leszakadt a személyes hordozójáról, megszűnt tudás lenni és megszűntünk tudásként reprezentálni. A kapcsolatok, a könnyed elérhetőség, puszta lehívhatóság, az elvégezhető információs műveletek sokasítása nem termel "értéket", "minőséget" látszólag új és mégis unottan régi.
Ugyanakkor a személyességnek azonkívül ami a hálózatképzés, networking fenti paradigmájában megjelenik, a valódi személyességnek, az emberi közelségnek megfizethetetlenül magas értéke kezd lenni.
Gyakran attól betegszik meg valaki, hogy nem valódiak a kapcsolatai és megszűnik valódi lenni. Rák és őrület, íme a mai vérbaj és tuberkulózis.

Terápia -

Azt mondják akkor dolgozom jól ha nincs szükségem bizonyítani semmit. Azt sem hogy jó szaki vagyok, azt sem hogy vagyok. Az intuíció, a látás tere vákuum, üresség, ahol helye lehet a Másiknak és csak neki. Ha kitöltöm magammal = tudásommal, információimmal, nem fér el a Másik és nem lesz találkozás. Hazugság lesz és leverem rajtad amire nekem van szükségem. A figyelmet és az érzést, hogy hatalmam van fölötted. Senkinek nem vagyok segítője, nem segítek senkinek, nem segíthetek. Egyetlen dolgom a magam felszámolása, folyton.

Kiegészítés: Csak abban a térben történhet Valami, amiben nem KELL történnie semminek.
(Valakitől akinek a neve nem jut eszembe, az analitikus hagyományból)

Találkozásom a halállal

Előbb belém bújt, megrántotta minden belső szervemet olyan erővel amiről elképzelésem nem volt, majd mellém állt és megkérdezte, hogy vagyok.
Megnyaltam a számat belülről, a vér fémes ízét éreztem, levegőt vettem amennyit tudtam anélkül hogy a fájdalom szétszakítsa a mellkasom és megszólaltam: "Jól vagyok" -blöfföltem és igyekeztem kihúzni magam, átléptem a sáncot a füstölgő autóroncs mögött amiből pillanatokkal azelőtt másztam ki hogy tévesszem meg Isten e szűkszavú szolgáját miközben nem sápadtam hanem sárgultam a félelemtől az érzéstől amit belső szerveim jeleztek.
Elengedett. Távozása egyetlen biztos mozdulat, már nem volt ott és a félelem is vele ment de hagyott egy iszonyatos, precíz tudást miszerint ez nem utolsó találkozásunk és jönni fog és elkerülhetetlen és mindegy mennyi idő múlva jön, úgyis kevés és neki mindegy. Olyan természetes és parancsolóan egyszerű a jelenléte mint kimenni szükségre.
Valar morghulis. Minden ember meghal. A halál biztos.
Valar morghulis. Minden ember a saját halálát halja.

Valar dohaeris, minden embernek szolgálni kell. Minden embernek a saját életét kell élni. Mindhalálig.

TC - human szotar

by Terapias kozossegek felhasznaloi

Kibúcsúztató: amikor vége a terápiának és hazamenés előtt írásban összegzi a lakó, hogy mit nyert a terápia alatt. (Pá-pá, mikor vége mindennek és a lakó elmegy boldogan, hogy elmehet.)

Címer: értékek ábrázolása, amelyeket a lakó otthonról hozott, „melyik az a négy szó, amivel szeretné, hogy mások jellemezzék” stb. (Önarckép kissé részletesebben és szövegekkel tűzdelve.)

Címer feltevés: a címer feltűzése az ebédlőben a falra. (A címernek falra kerülési procedúrája, aztán ott lóg hónapokon át.)

Iratkozás: feliratkozás a reggeli találkozóra.

Orientál: ismertetik a lakóval a terápiás eszközöket, szabályokat, programot stb. (Régebbi lakó megmagyarázza az újonnan érkezettnek, miért érdemes itt maradni.)

Mentor: esetkezelő. (például Yoda mester, vagy a guru, vagy csak Janos, Mari stb.)

Mentori ülés: esetkezelő megbeszélés. (Mindenki leül, a mentor is. Jó esetben nem hangzanak el tanácsok és meghallgatnak, megértenek.)

Megosztás: a reggeli találkozó keretében elmondott részletek az életútból, vagy bármiről ami a lakót foglalkoztatja. (Elmondom azt, amiről azt hittem, csak rám tartozik. Közben kiderült, mégsem. Megkönnyebbülés kíséri.)

Családi szoborcsoport: pszichodráma szerepjáték. (Mozdulatlan emberek csoportja, szerepekkel: apám, anyám, anyósom (sic!) és gyerekeim ..., ha vannak. Érzéseket fog kelteni. Garantált.)

Gondozási lap: terápiás terv. (A4 es papír, rajta táblázat, benne mindaz, amin változtatni akarok a következő időszakban. A tartalom időnként cserélődik.)

Rendes tag fázis: a terápia harmadik fázisa. (Elvileg az ember annyira "rendes" már, hogy egyedül elhagyhatja az Otthon területét. Közben orientál, komoly felelősségeket vállal...)

Visszajelző kör: csoportülés, ahol a többi lakó reagál egyvalaki magatartására. (Szakkor, a célja mindent elmondani, azt is, amit esetleg nem szeretnék magamról hallani.)

Cigiszünet

A cigiszünet állítom, egyik legfontosabb eseménye a rehabos életnek. Hivatalosan nem szereti senki: megtűrt, pária-státusban van, amolyan engedmény-szerű esemény naponta több alkalommal és a hivatalos programban legtöbb helyen nem is szerepel. Nem is szerepelhet, hiszen az anyagozás egyik enyhe formája az ortodoxabb helyeken, ahol az absolute cold turkey elvén dolgoznak: nulla anyag első perctől. Nézz szembe az érzéseiddel, azért vagy itt. A liberálisabbnak nevezhető (jobboldalibb, sic!) helyeken az elvégzett munka után lehet cigizni persze nem ajánlott és nem ajánlja senki. Semmiképp munka közben és soha bent az otthon épületében.
Közben a cigiző erős szocializációs központ. Ideális esetben ami az encounter-porondon megy, az kellene menjen a cigizőben is. Ha sikerül pozitív undergroundot kialakítani, a cigiző a terápia egyik legdirektebb helye. Valamiért a kritika életlenebb és elfogadhatóbb a cigizőben ahol mindenki egyformán cigizik.
Ennyit a szövegkörnyezetéről a kérdésnek. Amit érdemes még elmondani, ha a lakó nem egészen saját elhatározásából kerül rehabba (és ki az aki úgy kerül be?), a cigi mint utolsó kapaszkodó marad a kontroll megtartásához. Ha valakinek emellett erősebb pszichés tünetei vannak, a cigizés lehetősége a nikotin adag felett az egyetlen szociálisan elfogadott, métlóségteljes lehetőség kivonulni, mikor elege van valamiből és erre kegyetlenül szüksége van. Arra, hogy cigizni menjen ki és ne azért mert "gyenge" vagy "beteg". Az alternatíva az lehet hogy elhagyja az otthont olyan feszült lesz, főleg az elején.
A csatát a cigizéssel szemben elvesztettük, a cigizés nem szűnt meg és a cigit nem tiltottuk be a rehabban amellett hogy a konzervatívabbak közé tartozik az otthon a TC palettán. Sosem kérdeztük meg magunkat, hányan maradtak csak azért terápiában mert cigizni lehetett.

A játék nem babra megy

Most szembe fogok menni a markenting-divattal. Miért csak a sikersztorikat mondanám el? Honnan ez a "sikerdivat", mi ez a szépítéses kultúra? Mondjuk ki: van, aki volt terápiás közösségben és jól van, jól él, ez az igazság egyik oldala. És van, aki volt terápiás közösségben és úgy tűnik, nem "fogott" rajta a dolog. Olyan is van aki már nem él és vagy önkezélvel vetett véget az életének vagy az anyag vitte el vagy más súlyos dolog történt. A TC valósága egyszerre élet és egyszerre halálosan súlyos valóság, a szenvedélybetegség valamilyen távon belül ölni fog, a szó legközvetlenebb értelmében halálos betegség. Valószínű a súlyosabb mebntális zavarokra is érvényes ez a dolog. Az öngyilkos fájdalmában és zavarában öli meg magát egy olyan állapotban mikor a végső kilépés a legkézenfekvőbb döntés a számára. Persze nem mindenki önkezével sem tudatosan csinálja. Azok az állapotok, amikkel TC-be kerülnek az emberek, súlyos egzisztenciális krízissel jellemezhetőek, az érzelmi instablilitás és realitásra épülő kilátástalanság mindennapos. Különben eszébe se jutna senkinek elviselni egy zárt intézetet és még húsz-harminc hasonló embert mindennap. Tehát minden összetevő meg van adva a TC ben egy katasztrófához és TC ben lenni napi ingadozás a potenciális katasztrófa és a felépülés között. Mekkora reménység-transzfúzió és emberi, bajtársi "tough love" kell ahhoz hogy kedvem legyen a szétesett életemet újra összerakni, reménység ellenére remélni?
Hibákat, vaskos hibákat követtünk el, de nem hiszem a TC a hibás azért, aki már nincs köztünk. Talán ők maguk sem. Mert nem tudtak "őszintén megnyílni", vagy nem használták a terápiás eszközöket megfelelően? Lehet benne van ez is. Azzal együtt ami nekem nem ment hogy lehetővé tegyem ezt nekik. Vagy, egészen egyszerűen van, akinek nem sikerül és nem elég.
Hosszú vitánk volt még legelején (és tudom ez a vita szinte minden közösségben elindul egy ponton, egyik legreálisabb és legerősebb alapvita egy TC ben) hányszor kell visszavenni a visszaeső közösségi tagot. Vagy a visszakérező tagot, ne komplikáljuk a visszaesés fogalmával. Voltak egyezségeink a nulla toleranciától a 3-4 alkalomig. Volt soron kívüli visszavevés, volt olyan akit nem vettünk vissza és jól sült el. A Lac Eco i közösségben annyiszor veszik vissza, ahányszor vissza szeretne jönni.Kellett pár év, hogy megértsem, miért.

Hogyan gyógyulunk meg a terápiás közösségben?

Nem gondolom, ki tudom meríteni ezt a kérdést hiszen a gyógyulásról, legyen az szenvedélybetegegség vagy érelzáródás utáni állapot, végső soron úgy gondolkodom, mint misztériumról ami "megtörténik" velünk és nem igazán tudunk számot adni róla mint ahogy a szívműködésünket sem "értjük" a szó szoros értelmében. Információnk van róla, és a hasonlatnál maradva, be lehet látni néhány jelenséget aminek köze van a gyógyuláshoz egy rehabban vagy akár ambuláns, nyílt közösségben.
Meg lehetne állni olyan tényezőknél, mint a pozitív szövetség, csoportnyomás, mintakövetés, családpótlék, közösség mint szabályreferencia, mély belső felismerések, viselkedésmódosítás előbb külső mintakövetéssel majd belülről származó igénnyel. Ezek és más tényezők mind ott vannak és együttesen hatnak a közösség minden tagjára.
A gyógyulás, vagyis az önrombolásmentesen elégedett élet több szinten ütközik akadáyokba: múltbeli problémák emlékek és módosult szociális helyzet formájában, a jelen döntések és a jövőhöz való viszony. Mindez természetesen a jelenben, az "itt és most" ban jelenik meg, attitűdök és viselkedés formájában. Az egyetlen pont ahol a TC be tud avatkozni az a jelen pillanat, a jelen viselkedés, a jelenbeli globális állapot. Ezért a terápiás közösség fókusza mindig "most" van és ha emlékek felidézése, múltbeli eseméynek és érzésekkel való munka folyik, egyedül a jelenbeli akadály konkrét, megtörténő és kiemelten kipróbált elhárítását célozza. Ha az új viselkedés nem megfelelő, túl erős vagy túl gyenge, még módosítható az "adjusting" nem túl kényelmes foyamatában. Bent még lehet tévedni súlyos következmények nélkül - kint a tévedéseknek, a nem megfelelő alkalmazkodásnak súlyos következménye lehet. Ebben az értelemben a TC teljes mértékben csoportterápiás módon működik, pusztán felerősített, folyamatos védelem mellett és nagyobb intenzitással a folyamatos közelség (együttlakás)miatt. A TC "user-driven" azaz felhasználók által vezetett és meghatározott környezet.
Ismert dolog, ahányszor "emlékszünk", a felidézett emléket módosítjuk a rekonstrukciója során. Valahányszor megnyilvánulunk, újraépítjük és módosítjuk saját viselkedésünket, tágabb értelemben személyiségünket. A TC-ben lehetőség van a viselkedésünkkel dolgozni és módosítani a múltbeli tapasztalatunkból származó meghatározottságainkat. Egész viselkedésünk folyamatos mérlegelésnek és szembesítésnek van kitéve. Valószínű, ez nem mindenkinek való és senkinek sem kényelmes. Az a gyanúm, legtöbbször nem lesz "jobb" az ami történt velünk, hanem megtanulunk elengedni és együtt élni életünk terheivel mint elviselhető komplexitással azáltal hogy "itt és most" jobb történik és nem fenyegető helyzetben. Be lehet látni azt ami nincs rendben és megengedhető a viselkedésmódosítás sőt pozitív előjelt kap. A TC-nek nincs deklarált pszichoterápiás célja, az egyedüli cél egyszerű és világos: a önrombolás nélküli elégedett élet. Ugyanakkor a végbemenő folyamatok erősen pszichoterápiás jellegűek, ha nem is illeszkednek egy kiemelt terápiás személet kereteibe.
A TC elsősorban a tanulás és a valódi emberi kapcsolatok megélésének helye. Ha történik "emlékmódosulás" vagy "szubsztitúciós folyamat" az egyedül valós kapcsolatban történhet meg. A viselkedésemet abban az esetbem merem megváltoztatni ha szabad büntetés nélkül nagyon hülyének kinéznem.

Amit a legjobban szeretek a Portage-ban

A portage természetesen nem létezik a valóságban. Nem lehet kimenni egy drogrehabba vagy más terápiás közösségbe és rámutatni vagy kézzel megfogni, hogy "na ez a portage, ilyen és ilyen mértékben van benne". Szóval az tetszik benne a leginkább, hogy teljes egészében mentális konstrukció és a fejekben valamint az egymás között történő megegyezéseinkben létezik. Teljes mértékben koncept. Ami létezik vagy ami történni fog -ami megfogható, ami esetleg segít- egy magát "portage" közösségnek tartó emberek körében, pontosan az ami történhet ott és akkor azok az emberek között, akik belépnek a "portage" koncept által definiált szociális és fizikai térbe.
Kanadában ismerkedtem meg egy erős, nemkonvencionális Portage-alapelvvel. A "user" (drogfelhasználónak fordítható)nem volt túl jó állapotban, nemrég került be a közösségbe és terhelte az ami otthon maradt: kisgyerek apa nélkül, bántalmazott élettárs, kilakoltatási parancs. Nem volt túl jól és ezt ki is fejezte. Folyotn menni akart annak ellenére hogy világos volt, az egyetlen esélye a helyzet jobbulására ha marad, marad, marad. Rém ismerős történet, ilyenkor nem az ész diktál. Lelkiismerefordalás keveredik az anyag utáni meghatározatlan vágyódással. Amúgy melyik érzésünk világos? Szóval beült a székbe és ott maradt egész este. (Aludni elmehetett a székből de reggel vissza kellett ülnie ha tartja menési szándékát). Kérleltük, persze, a természetes reakció ilyenkor a kérlelés és a magyarázás. Megpróbál az eszére hatni a közösség annak, ahol pont nem a józan ész diktál. Végül nem az ész hatott hanem valamiféle mnélyen emberi hozzáállás. a székról tudni kell, a közösség legpublikusabb zónájában helyezkedik el, ahol ki-be járnak az emberek, egyféle hall-ban a recepciónál. Nem tudom, ki mondta ki, nyers utcai őszinteséggel csak úgy odadobta a mondatot, nem állt benne feltartóztatási szándék sem. "I could just put a fuck on me as well and go". Félóra múlva nem volt a székben, lement dolgozni a placcra. Stáb nem avatkozott be, stábot alig lehetett látni. Lényegében egyedül azért maradnak az emberek terápián, mert mások is maradnak, mert mások is OTT VANNAK. A racionalizálás, a saját érdek, a terápia és a többi utána jönnek, de nem ez a közösség cementje. Akkor sem ha le vannak írva metodológiailag és használjuk mint Portage-eszközöket. A legerősebb eszköz a másik ember, a sorstárs.

Következik: Hogyan gyógyulunk meg a terápiás közösségben?

Találkozásom a Portage-zsal

Kéterezernégy őszén indultunk el Géza kollégámmal módszert keresni az akkor induló terápiás otthonba. Akkor úgy képzeltük el a jövőt, hogy mi, a két család, max mások segítségével, lefedjük az akkor lassan testet öltő épületben az akárhány "szenvedélybeteg" ellátásának ránk eső részét. Megfelelően tele voltunk szorongással és bizonytalansággal.
Magyarországig mentünk, előzetesen egyeztettünk néhány intézménnyel, amiket ismerősök történeteiből és ismerősei által hajtottunk fel. Ne feledjem mondani, akkor még nem volt facebook és googlemail sem, legtöbb intézetnek nem volt web szite-ja.
A releváns találkozás pillanata akkor jött el, mikor beléptünk egyik intézetbe ahol komoly nehézségembe került megkülönböztetni a fizetett stábot, a "szakikat" a lakóktól. Emellett a legkevesebb zóna itt volt a punnyadásra (ürességbe való mélázásra, depresszióra).
Egy nálamnál jobban rendezett, talán fiatalabb, energikus fiatalember vezetett körbe az otthonban és magyarázta az itt folyó terápia lényegét. Mindvégig abban a hiszemben voltam, tapasztalt szakival állok szemben, olyan szinten beszélt saját magáról, a program egyes elemeinek a miértjéről, érzéseiről és az anyaggal való történetéről. Később tudtam meg, úgynevezett régi lakóval állok szemben, a felelős, vezetői póz a program inherens része: mindenki, aki elvégzi a programot vezető szerepbe is kerül mikor megérik erre.
Majd találkoztam az úgynevezett "stábbal" is, ahol lényeges dolgot láttam meg az attitűdjükben: mintha folyamatosan egy lépéssel hátrább lettek volna, nem a kivonulás értelmében, hanem olyanfajta jelenlétet képviselve, ami lehetővé teszi a lakóknak, hogy magukénak érezzék az otthont minden eseményével. Meg hogy az othon nem egy epulet hanem az ott levő emberek közötti minden interakció es kötelék. És minden ami velem törtenik itt, a gyógyulásomat, változásomat szolgálja. Meg hogy a közösségi terápia az valami más mint az erősen vezető orientált egyéni vagy csoportterápia.
Vagyis megismerkedtem a lehető leghitelesebb szakember-gárdával ahol a különbség a fizetett stáb és a lakó között leginkább funkcionális. Ez ellentétben állt szinte mindennel amit eddig láttam itthon és külföldön, ugyanakkor a legnagyobb harmóniában volt azzal amit a lelkem legmélyén jónak éreztem.
Találkoztam a módosított TC minden elemével, anélkül, hogy tudtam volna, mit látok. Láttam orientációsokat, akik külön asztalnál ettek és hallottam kimenősökről, akiknek kimenős feladataik vannak.
Sokminden meredek és nehezen emészthető volt az akkoriban erősebben erdélyi gyomromnak, egy budapesti drogos szubkultúra által áthatott otthon a maga pozitív erejével is túl hirtelen nyíltnak tűnt. Az is lehet, pont ezt szerettem meg. Megragadott a lakók és a stáb nyitottsága, autentikus segítőkészsége. És a sokféle személyiség aki megfért és megért egymás mellett a ráckeresztúri Portage-ban. Biztonságot éreztem és egy eleven, érlelő környezet vibrálását.
Egyre inkább tudtam, ezt akarom én is, ha hazamegyünk, valami ilyesmit képzelek el mert ez minden elképzelésemet felülmúlta.
maga a modell rém egyszerű: Eszter egyszer azt mondta, attól nagyszerű, hogy egyszerű. Teljes mértékben magam lehettem, ugyanakkor megtartott a körém épített rendszer, rítusaival és szabályaival.
Később volt lehetőségem eltölteni pár hetet "tapasztalatcserés" módon Ráckeresztúron, ami felejtehetlen élmény volt, és egy teljes történet. Amit ott kaptam úgy írhatnám le, mint valamit aminek köze van a bátorsághoz és a bizalomhoz egyszerre. Nemcsak az induló rehabra hanem minden csoportos munkámra rányomta a bélyegét ez az élmény. Hogy a munka lényege és egyetlen garanciája egyszerre benne van a személyemben. Nagyon nehéz, de meg lehet csinálni. Úgy éreztem, menni fog. Csak úgy, azért.
Egy terápiás közösség mindig spirituális.

Future is brigth -

Future is radiant. Future glows. Future is nuclear.

We will all love it.

http://www.bbc.co.uk/news/world-europe-13924602

conspiracy theories II

Why is it that we believe in conspiracy theories than a claim of plain truth presented or narrated with some obvious obstructions and fears of developing in a "bad looking" story? It seems the conspiracy theory is BETTER than reality. If de-conspired, it can be helped that is the bottom of it. Reality, the other option, if accepted, seems so boringly bad it cannot be helped. Escape from it seems always better than accepting how seriously we f*ked up environment, economy and even "war on terror". Aggression is here, aggression can never be eradicated, simply because true aggression is systemic. I wouldn't call the bruises of a good fight aggression - there you have the chance to fight back even in the alley. The institutionalized socio-political system of ignorance, our handiwork has closed up on us and God knows what do we need to to to nullify its bidding. If there is anything to do.

Új episztemológia - személyes tudás

I should do an inquiry of what does it mean for me. Why does it appear here as if I was wishing to make a statement by this text. A personal one. 'cuz all statements are personal as anything worth called knowledge is.

(part of preface for Personal Knowledge)

Hence the wide scope of this book and hence also the coining of the
new term I have used for my title: Personal Knowledge. The two words
may seem to contradict each other: for true knowledge is deemed
impersonal, universally established, objective. But the seeming
contradiction is resolved by modifying the conception of knowing.
I have used the findings of Gestalt psychology as my first clues to this
conceptual reform. Scientists have run away from the philosophic
implications of gestalt; I want to countenance them uncompromisingly. I
regard knowing as an active comprehension of the things known, an
action that requires skill. Skilful knowing and doing is performed by
subordinating a set of particulars, as clues or tools, to the shaping of a
skilful achievement, whether practical or theoretical. We may then be said
to become Subsidiarily aware’ of these particulars within our ‘focal
awareness’ of the coherent entity that we achieve. Clues and tools are
things used as such and not observed in themselves. They are made to
function as extensions of our bodily equipment and this involves a certain
change of our own being. Acts of comprehension are to this extent
irreversible, and also non-critical. For we cannot possess any fixed
framework within which the re-shaping of our hitherto fixed framework
could be critically tested.
Such is the personal participation of the knower in all acts of
understanding. But this does not make our understanding subjective.
Comprehension is neither an arbitrary act nor a passive experience, but a
responsible act claiming universal validity. Such knowing is indeed
objective in the sense of establishing contact with a hidden reality; a
contact that is defined as the condition for anticipating an indeterminate
range of yet unknown (and perhaps yet inconceivable) true implications. It
seems reasonable to describe this fusion of the personal and the objective
as Personal Knowledge.
Personal knowledge is an intellectual commitment, and as such
inherently hazardous. Only affirmations that could be false can be said to
convey objective knowledge of this kind. All affirmations published in
this book are my own personal commitments; they claim this, and no
more than this, for themselves.
Throughout this book I have tried to make this situation apparent. I
have shown that into every act of knowing there enters a passionate
contribution of the person knowing what is being known, and that this
coefficient is no mere imperfection but a vital component of his
knowledge. And around this central fact I have tried to construct a system
of correlative beliefs which I can sincerely hold, and to which I can see no
acceptable alternatives. But ultimately, it is my own allegiance that
upholds these convictions, and it is on such warrant alone that they can
lay claim to the reader’s attention.
Manchester M.P.
August 1957

a negyedik vilaghaboru

... Einsteinnek tulajdonitjak a mondast miszerint a negyedik vilaghaborut kobaltakkal es botokkal fogjak megvivni. Ezek szerint a kovetkezo gazdasagi valsag utan (aminek a jelenlegi lehet csak az elojateka) cserekereskedelem lesz?

kvantum drájv

... kvantifikált tudományhívő világunkban elhitették velünk, csak a mérhető, számokban kifejezhető bizonyíték elfogadható. A "kísérleti társadalomtudományok" lassan egyetlen elfogadott módszertana a számokkal kifejezhető adatok köré hajtogatott, sok esetben kompex valóságokat együgyű eszközökkel megragadni igyekvő statisztika. Nem igazán tudom, honnan származik ez a felfogás, feltételezhetően az empirikus megismerés "kemény" bizonyíték-igényében kezdődött. A személyes tudás és a szakember saját tapasztalatának kizárása vagy háttérbe szorítása lehetővé teszi a szakemberek képzésének (xeroxon való sokszorosításának) iparát az azonosság társadalmi Gauss-görbéje alatt.

Pszichés zavarok - más szemmel, a Másik tekintetével

Szinte mindnyájunkat megragad valamiért a téma ha pszichés zavarokról esik szó. Van benne valami amit a "fascinans" szóval ír le Rudolf Otto, és valóban, évezredeken át az őrületet és a szentséget ugyanazon valóság két lehetséges arcának tekintették. Széleskörű kulturális áttekintés áll rendelkezésre az elmúlt három évezred -őrület, -bolondság, -elmebaj történetéről, és egy bizonyos: az elmúlt három évszázadban nagyon sokat változott a percepciónk ezekről a "nem mindennapi" állapotokról. Manapság kezelni vagy gyógyítani akarjuk azt amit mások az istenek ajándékának vagy büntetésének, de mindenesetre tisztelendő állapotnak tartottak.
Mikor elmeállapotokról beszélünk, akár orvosi akár segítői körökben, elkerülhetetlenül, legtöbbször tudatlanul a "kemény" tudomány területéről a tudomány és a filozófia határvonalára kerülünk. Amennyiben azt mondjuk, ez egy "orvosilag kezelendő állapot" olyan ítéletet fogalmazunk meg amelyik meghatározza minden további akciónkat ha egy magának ártani akaró, látszólag érthetetlen dolgokat mondó, a hétköznapi dolgokról nem hétöznapi fogalmakkal beszélő emberrel állunk szemben. Az önmagára reflektáló elme számára a bizonyíték mindig elérhetetlen marad, hiszen a megértés tárgya saját maga vagy pontosabban, ha a "beteget" látom, és nem én vagyok a "beteg", saját maga tükre. A szubjektív mozzanat a legerősebben a pszichés zavarok észlelésébe és diagnosztizálásába épül bele (Polányi Mihály - Személyes tudás)
A klinikai diagnosztika mérhetetlen komplexitását, útkereséseit és darabokra objektiváló törekvéseit kikerülve most nem elmagyarázni, leírni, felfogni szeretném a megmagyarázhatatlant és a felfoghatatlant hanem pusztán megmutatni valamit belőle ami nagyon emberi és érthető.
A legtöbb eseteben a mentális betegség vagy pszichés zavar vagy a lélek elvesztése vagy nevezze ki ahogy neki megfelel, nem csak úgy örténik, hanem hosszú és szinte minden esetben szenvedésteli előtörténete majd saját története van. A "beteg" mikor nincs jól, szenved, távol van, kívül van sokszor önmagán is nemcsak a környezetén amelyik a legtöbb esetben kukkot sem ért abból, mi megy végbe. Szabadulni szeretne attól ami nem kellemes a családban vagy a közvetlen környezetben és ez érthető. A betegség leggyakrabban hirtelen, meglepetésszerűen jelentkezik, meglepi és legyűri az addig "egészségesek" társaságába tartozó embert, a társaságcsere pedig gyors és erőszakos. A "kezdő" beteg nem úgy észleli a tüneteit mint a környezete, ha veszélyessé válik a maga és környezete számára nincs tudatában legtöbbször annak hogy "valami nincs rendben" sőt eleinte átélheti azt is hogy ő nagyon rendben van és hirtelen ellene fordult mindenki akiben megbízott. Hosszú évek tapasztalata győzi meg állapota valóságosságáról, természetéről, és még fájdalmasabb tanulás és gyakorlás a tünetekkel való együttélés képességének elsajátítása.
A súlyos pszichés zavar mindenekelőtt egy pusztító, korlátozó, funkcióromboló állapot. Ugyanakkor a "másság" iskolahelyzete ez, ami próbára teszi a társadalmat és az egyéni érettségünket és toleranciánkat. Ha végignézünk éntézményeinken, amit a "betegek" ellátására létrehoztunk és a diskurzusainkon amikkel leírjuk, megragadjuk ezeket az állapotokokat nem csodálkozom hogy ha valaki megbetegszik ma Marosvásárhelyen, felhagy minden reménnyel. Kérdezném azt is, milyen mértékben vesznek részt maguk az érintettek a róluk szóló diskurzusok, akér kezelési modellek megalkotásában - ez lenne a szó jó értelmében felvilagosult és másságtisztelő társadalom mércéje.
Amire elsősorban szüksége van a "betegnek" az a biztonság és a kiszámítható, világos szabályokkal működő környezet, amelyikben megtanulhatja új helyzetét elfogadni és élni, sőt, jól élni vele. A biztonságot nem csak úgy megszerezzük magunknak, azt észlelhető módon kommunikálják nekünk és ez nagyon nehéz feladat ha olyan emberrel van dolgunk akinek többek közt pont az a baja hogy másképp észlel dolgokat mint amit akartunk közölni.
Toleranciáról beszélek miközben köztudott, a pszichésen zavart akár magát, akár másokat megróbálhat rengeteg okból bántani. A biztonságos ember és biztonságos környezet nem engedi meg, hogy bántás történjen és nem korlátozza azt ami nem veszélyes hanem "más" csak azért mert más.
A "kezelés" a felvilágosult tudományhívő nyugaton legtöbb esetben a tünetekre terjed ki és azokat is főleg biomedikális szemléletből közelíti meg. A beteget, az embert, aki megbetegedett legtöbb esetben nincs idő vagy pénz kezelni - vagy egyszerűen csak látni. Kérdezheti a kedves olvasó, miért olyan fontos "látni". Északi indiánok találkozásáról hallottam, a vadászatról visszatérve a törzsbe a tűz körül a vadászok előbb azt mondták egymásnak "látlak" - ezzel fejezve ki hogy tudomásul veszik egymás jelenlétét, létezéset, személyét és tisztelni akarják egymást. Történt ez még azokban az időkben mielőtt "felfedeztük" volna őket és diagnosztizáltuk "pogánysággal". Azóta annyi disznóságot elkövettünk velük a diagnózis következtében, hogy ma nagy számban mentális betegek. (Súlyos pszichés zavarok kialakulásában gyakran ott van a háttérben az ellenállhatatlanul erőszakos, megsemmisítően hatalmaskodó szülő vagy fontos másik vagy kezelhetetlen élethelyzet).
Nagy divat manapság a "felhatalmazásról" és a "képessé tevésről" beszélni. Senki és semmi nem tudja a pszichés beteget felhatalmazni vagy képessé tenni a jó életre. A jó életet mindenki magának szerzi meg. Erővel. Legalább az útjukat ne álljuk el egy intézményesített erőszakkal amivel szemben lehetetlen győzni.
Ide kívánkozna a Ginszberg Kaddisa amelyikben megáldja az őrületet Newark házaiban. És a Kipling mondata, miszerint egy vérből valók vagyunk te meg én.

Az elpusztíthatatlan pozitivizmus

A pozitivizmus nehezen kihalo betegsege az emberi tudat tortenetenek. Most a tudomanyos formaira gondolok, az onbizalom olyan merteku hianyara utalo formajara, ahol szinte semmit sem lehet tenni vagy meg csak gondolni sem ami nincs kiserlettel es merhetoseggel alatamasztva. A legitim terapias modszerek a "kiserletileg bizonyithato" skalan kezdenek mozogni, a jozan eszt es fokent a szemelyes tapasztalatot felreallito formakban. Holott tul van targyalva a nagy eszmek tarthatatlansaga es vegso mukodeskeptelensege a valosag fraktalt allomanyaiban, majdhogynem kiszalad a szamon: bugyraiban.

A baj ezzel az hogy lassan szolgaiva valunk a sajat tudomanyos pozitivizmusunknak es a tudas egyetlen kituntetett formajaval vagyunk hajlandoak foglalkozni, megpedig a kieserletileg alatamasztott tudassal. Ami a teljesebb letezesnek igencsak szukos metszete es messzemenoen nem fedi le a gyogyitas lehetosegeinek szelesebb spektrumat.

Maradnek szerenyen amellett, amirol a gyakorlo szakemberek es fokent klienseik jelzik, hogy mukodik, az "evidence" es igaz.

mi van gyasz utan?

A kerdes ugyanaz, mintha azt kerdeznenk, mire valo a gyasz. Az Isten vagy akinek igy tetszik, a termeszet, adta valamire. Jo bar fajdalmas, at kell elni, hasznos, egeszsegmegorzo stb. Engem egeszen egyszeruen az erdekel MIRE jo ugyanugy mint a felelem. Gyaszolok eletem minden napjan egy-egy kicsit.
A gyasz utan nem lehet kevesebb, mint ujjaszuletes. Hatarozott velemenyem hogy minden gyasz az ujjaszuletest, a tulelo megujulasat keresi es segiti elo. Ami elmult nem jon vissza, a halal vegleges itt csak egy uj elet(mod) segit vagy szinten a halal jon, a gyaszolo halala: nincs mas kiut. Minden gyaszban valojaban ez dol el. Meghalok en is, utanamegyek, vagy uj eletem lesz.