Szinte mindnyájunkat megragad valamiért a téma ha pszichés zavarokról esik szó. Van benne valami amit a "fascinans" szóval ír le Rudolf Otto, és valóban, évezredeken át az őrületet és a szentséget ugyanazon valóság két lehetséges arcának tekintették. Széleskörű kulturális áttekintés áll rendelkezésre az elmúlt három évezred -őrület, -bolondság, -elmebaj történetéről, és egy bizonyos: az elmúlt három évszázadban nagyon sokat változott a percepciónk ezekről a "nem mindennapi" állapotokról. Manapság kezelni vagy gyógyítani akarjuk azt amit mások az istenek ajándékának vagy büntetésének, de mindenesetre tisztelendő állapotnak tartottak.
Mikor elmeállapotokról beszélünk, akár orvosi akár segítői körökben, elkerülhetetlenül, legtöbbször tudatlanul a "kemény" tudomány területéről a tudomány és a filozófia határvonalára kerülünk. Amennyiben azt mondjuk, ez egy "orvosilag kezelendő állapot" olyan ítéletet fogalmazunk meg amelyik meghatározza minden további akciónkat ha egy magának ártani akaró, látszólag érthetetlen dolgokat mondó, a hétköznapi dolgokról nem hétöznapi fogalmakkal beszélő emberrel állunk szemben. Az önmagára reflektáló elme számára a bizonyíték mindig elérhetetlen marad, hiszen a megértés tárgya saját maga vagy pontosabban, ha a "beteget" látom, és nem én vagyok a "beteg", saját maga tükre. A szubjektív mozzanat a legerősebben a pszichés zavarok észlelésébe és diagnosztizálásába épül bele (Polányi Mihály - Személyes tudás)
A klinikai diagnosztika mérhetetlen komplexitását, útkereséseit és darabokra objektiváló törekvéseit kikerülve most nem elmagyarázni, leírni, felfogni szeretném a megmagyarázhatatlant és a felfoghatatlant hanem pusztán megmutatni valamit belőle ami nagyon emberi és érthető.
A legtöbb eseteben a mentális betegség vagy pszichés zavar vagy a lélek elvesztése vagy nevezze ki ahogy neki megfelel, nem csak úgy örténik, hanem hosszú és szinte minden esetben szenvedésteli előtörténete majd saját története van. A "beteg" mikor nincs jól, szenved, távol van, kívül van sokszor önmagán is nemcsak a környezetén amelyik a legtöbb esetben kukkot sem ért abból, mi megy végbe. Szabadulni szeretne attól ami nem kellemes a családban vagy a közvetlen környezetben és ez érthető. A betegség leggyakrabban hirtelen, meglepetésszerűen jelentkezik, meglepi és legyűri az addig "egészségesek" társaságába tartozó embert, a társaságcsere pedig gyors és erőszakos. A "kezdő" beteg nem úgy észleli a tüneteit mint a környezete, ha veszélyessé válik a maga és környezete számára nincs tudatában legtöbbször annak hogy "valami nincs rendben" sőt eleinte átélheti azt is hogy ő nagyon rendben van és hirtelen ellene fordult mindenki akiben megbízott. Hosszú évek tapasztalata győzi meg állapota valóságosságáról, természetéről, és még fájdalmasabb tanulás és gyakorlás a tünetekkel való együttélés képességének elsajátítása.
A súlyos pszichés zavar mindenekelőtt egy pusztító, korlátozó, funkcióromboló állapot. Ugyanakkor a "másság" iskolahelyzete ez, ami próbára teszi a társadalmat és az egyéni érettségünket és toleranciánkat. Ha végignézünk éntézményeinken, amit a "betegek" ellátására létrehoztunk és a diskurzusainkon amikkel leírjuk, megragadjuk ezeket az állapotokokat nem csodálkozom hogy ha valaki megbetegszik ma Marosvásárhelyen, felhagy minden reménnyel. Kérdezném azt is, milyen mértékben vesznek részt maguk az érintettek a róluk szóló diskurzusok, akér kezelési modellek megalkotásában - ez lenne a szó jó értelmében felvilagosult és másságtisztelő társadalom mércéje.
Amire elsősorban szüksége van a "betegnek" az a biztonság és a kiszámítható, világos szabályokkal működő környezet, amelyikben megtanulhatja új helyzetét elfogadni és élni, sőt, jól élni vele. A biztonságot nem csak úgy megszerezzük magunknak, azt észlelhető módon kommunikálják nekünk és ez nagyon nehéz feladat ha olyan emberrel van dolgunk akinek többek közt pont az a baja hogy másképp észlel dolgokat mint amit akartunk közölni.
Toleranciáról beszélek miközben köztudott, a pszichésen zavart akár magát, akár másokat megróbálhat rengeteg okból bántani. A biztonságos ember és biztonságos környezet nem engedi meg, hogy bántás történjen és nem korlátozza azt ami nem veszélyes hanem "más" csak azért mert más.
A "kezelés" a felvilágosult tudományhívő nyugaton legtöbb esetben a tünetekre terjed ki és azokat is főleg biomedikális szemléletből közelíti meg. A beteget, az embert, aki megbetegedett legtöbb esetben nincs idő vagy pénz kezelni - vagy egyszerűen csak látni. Kérdezheti a kedves olvasó, miért olyan fontos "látni". Északi indiánok találkozásáról hallottam, a vadászatról visszatérve a törzsbe a tűz körül a vadászok előbb azt mondták egymásnak "látlak" - ezzel fejezve ki hogy tudomásul veszik egymás jelenlétét, létezéset, személyét és tisztelni akarják egymást. Történt ez még azokban az időkben mielőtt "felfedeztük" volna őket és diagnosztizáltuk "pogánysággal". Azóta annyi disznóságot elkövettünk velük a diagnózis következtében, hogy ma nagy számban mentális betegek. (Súlyos pszichés zavarok kialakulásában gyakran ott van a háttérben az ellenállhatatlanul erőszakos, megsemmisítően hatalmaskodó szülő vagy fontos másik vagy kezelhetetlen élethelyzet).
Nagy divat manapság a "felhatalmazásról" és a "képessé tevésről" beszélni. Senki és semmi nem tudja a pszichés beteget felhatalmazni vagy képessé tenni a jó életre. A jó életet mindenki magának szerzi meg. Erővel. Legalább az útjukat ne álljuk el egy intézményesített erőszakkal amivel szemben lehetetlen győzni.
Ide kívánkozna a Ginszberg Kaddisa amelyikben megáldja az őrületet Newark házaiban. És a Kipling mondata, miszerint egy vérből valók vagyunk te meg én.
