Celan: A távolság dicsérete

Szemeid forrásában
az Ériszek halfonalai élnek.
Szemeid forrásába
helyezte a tenger ígéretét.
Ide dobok
egy szívet mely megkésett az embereknél
testem ruházatát és egy eskü fényét:
Fekete a feketén, meztelenebb vagyok.
Hitehagyottan, először vagyok igaz.
Te vagyok én, mikor én én vagyok.
Szemeid forrásában
használódom és álmomban kirabollak.
Fonál gombolyít fonalat:
Szétszaggatjuk az öleléseket.
Szemeid forrásában
Megfojtotta egy akasztott a kötelet.

Celan: Sötét szem, Szeptemberben

Kőfedeles idő. És gazdagon forrják
a fájdalom kutai a megrészegedett almákat
a föld orcájára, ráncosan egy bűnös
pédabeszéd lehelletétől: gyönyörűek a szégyenlős játékban
mit haragos jövőjük visszajövetelére játszanak.

Másodjára virágzik a gesztenye:
Szegényesen pislákoló jele
Az Orion közelgő visszatérésének:
az ég csillagvilágos buzgalmából vak barátai
szólítják elő.

Tágra nyitva az álom kapuján
egy magányos szem őrkődik.
Mi naponta történik,
Elég neki tudni:
Éjnek idején keleti ablakon át
jelenik meg neki az érzelmek
kóborlenyomata.

Pupillája nedvébe meríted kardod.

Celan: Az Isten korsói

Az idő hosszú asztalán
Mulatnak az Isten korsói.
Ők isszák üresre  a látók és a vakok szemeit,
a reszkető árnyak szívét,
az alkonyat beesett orcáit.

Ők a legnagyobb mulatók:
Az üreset ugyanúgy viszik szájhoz mint a telit
És nem haboznak közben mint te vagy én.

Későn és mélyen - Celan

Gonoszul, mint mézesmázas beszéd kezdődik ez éjszaka.

Esszük a némák almáját.

Azt tesszük, mit inkább hagynak az emberek a csillagokra;

hársfáink őszében, mint eszmélő zászlóvörös, állunk,


akár Dél égő vendégei.

Esküszünk Krisztusban az újra: port kavarni galambokkal,

vándorcipők madaraival,

szívünk egy lépcsőnyit vízben.

A homok szent esküjét esküsszük a világnak,

esküszünk nektek örömmel,

álomtalan alvás fedeléről fennhangon esküszünk,

és lengetjük ősz haját az időnek...


Kiáltanak: káromlás beszédetek!


Rég tudjuk.

Rég tudjuk, és mit tesz?

Az ígéret fehér lisztjét őrlitek ti a halál malmaiban.

testvéreinket és húgainkat tápláljátok vele -

Lengetjük ősz haját az időnek.



Ti szóltok: káromlás beszédetek!

Jól tudjuk,

Ránk száll a vétek.

Ránk száll minden intő jelért a vétek,

jön a hörgő tenger,

páncéllal a visszatérés szele,

az éjféli nap,

jön a még-soha-nem-volt!


Jön egy ember a sírból.