A ház mögött, amelyikben átlagos és normális családként lakunk, a veteményeskertben, megjelent egy lyuk. Előbb afféle horpadásnak indult, bemélyedés, amelyikben a gyerekek játszanak mert nem terem meg a homokosodó talajban semmi, a ház asszonya már nem ültetett oda semmit, majd mélyebb, egyre mélyebb, megállt benne az esővíz hogy szinte órák alatt elpárologjon, végül a lyuk kis barlanggá tágult, gőzök szivárogtak elő, persze, először féltünk mert először az ember fél és először jobb félni. Lehet víznyelő lehet egy mérgező kénbarlang bejárata a kénkőszag és a forróság félreismerhetetlen. Kis falu a mienk, a kert magánterület, magánügy, betakartuk a lyukat ágakkal és nem jártunk éjszaka arra többet nehogy valamelyikünk beleessen. Az ágak az éjszaka folyamán elégtek, a lyuk barlanggá tágult, kis keskeny bejárattal, a levegő reszketett a forróságtól, a gyep alatt oldalt valami kristályos csillogott mint só vagy jég csak fehérebb. Nem ereszkedett a lyukba soha senki, hogy is ereszkedett volna, mikor a forróság elviselhetetlen volt már a közelében is és megjelent az olvadt kő, tejfolyékony láva, felbuggyant majd elkezdett csendesen a kerten hátrafele majd az utcán lefele a patak irányába csordogálni. Összefutottak az emberek, házat nem ért a tűzpatak, a hátsó utcát nem lehetett többé használni. A bámészkodók odébb álltak, helyettük még többen jöttek, ki látott még ilyen csodát, hogy kis lávabarlang nyíljon meg egy átlagos falucska átlagos kertjében a ház mögött ahova valamikor az árnyékszéket állították?
Azt hiszem a fehéres anyag értékes kell legyen, kikapartunk egy hosszú vassal pár darabot, azt gondolhatta az ember a hideg, sima tapintású kissé zavaros kövekre hogy gyémántok. Keménynek kemények voltak, az üveget karcolták, semmivel nem lehetett hasítani, örvendett nekik a helyi üveges. Gyémántok? Ugyan badarság, valami jó erős vulkáni kőzet nem vagyok geológus és gondot sem akarok a fejemnek, hagytuk.
Egyre többen akarták látni, egyre többen jöttek, valakinek eszébe jutott, ha már jönnek valamit hagyjanak is, a faluban amúgy is kevés a munkalehetőség. A kert sarkába fabódét, a nyílás köré kötélkerítést, biztonságos távolból lehet nézni, hogyan bugyog fel a láva, változik patakká és alant a patakban hogyan alakul gőzzé, hogyan lesz a legelőn odalenn egyre több, vastagabb a feketés félszilárd anyaszült kő.
Idők és fél idők teltek, a házak lakói elmentek, mindenki a saját útján, az újonnan jöttek már így ismerték meg a helyet, kiszáradó kénes ihatatlan kutaival, a nyílással amelyikből az olvadt kő hol folydogált hol bugyogott, vitatták, melyik ház lehet veszélyben el kell-e hagyni a helyet végleg, az ember a helyét nehezen hagyja.
Egyik nap, ugyanolyan nap volt mint az összes többi előtte, álmos, unalmas, forrósággal és gőzzel, leszakadt a lyuk pereme, szinte magával vitt pár bámészkodót. Estére eltűnt a kert a lyukban, utána a házunk, amint a lyuk egyre nagyobb lett, az egész falu, maga a domb. Reggelre ahol a falu a domb és a legelő volt, tűztó rotyog, ameddig szem ellát, a kráter pereme a szemhatár, terjed, megállás nélkül.
