Marianne (Celan)

Fényeveszett hajad, orcád csillanás tükörüvegen

Szemedtől szemedig felhő akár Sodoma vonul Bábelbe

mint levélkorona rebben szét a torony, végigtapos kéncsíkon

Majd egy mosoly villanása – minden repedés a hegedű maradványaival

Havazó fogak közé veszi az ívet- Ó a sás gyönyörű hangjai!

Szerelmem, te sás vagy és mi mindannyian eső

Páratlan bor a tested és mi részegedünk rajta garmadával

lélekvesztő szíved gabonásában, mi visszafele evezünk benne

egy kancsó kéksége, végigugrálsz rajtunk könnyedén és mi alszunk...

A sátorból kikel a század, és mulatva húzunk sírodba.

Most az álmok kemény tallérai csengenek a világ burkolatán.

Ének a pusztában (Celan)

Koszorút fontak fekete avarból Ekron kapuiban

Fekete pejlovon jöttem és tőrrel döftem a halál nyomába.

Ekron forrásainak hamuját én fakéregből ittam

leengedett fegyverem vonszolom az ég törmelékével szemben.

Mert mind holtak az angyalok és megvakult az Úr is Ekron kapujában

és kik itt tértek nyugalomra, nincs ki álmomra vigasztalást hozna.

Vén és törődött volt a hold, Ekron kapuinak világa:

Virágzik, a tüskéknek nem számít, mint kéz rozsdás gyűrűvel.

Így kell görbülnöm a csókhoz utóra, mikor imádkoznak Ekronban...

Ó, romlott volt az éjszaka forrása, átszivárgott a vér a csatokon!

Így lettem nevetséges testvéred, Ekron vas-kéruba.

Kimondom Nevet és újra érzem az égést orcáimon.