Buber, Ich und du.
Alapolvasmány, alapolvasmányaim egyike amelyik mindig visszatér, visszanéz. Most németül, eredetiben, nem-egészen értve de helyettesítve azzal amit már tudok és felfedezve azt amit nem úgy gondol, nem úgy mondott, hanem tovacsúsztatta a fordító hermeneutikája. Minden könyvet eredetiben kellene olvasni. A fordítás mindig egy megközelítés.
Buber egy rendet ír le, a személy és a párbeszéd rendjét. Nem, nem rendszert, minden rendszer elszemélytelenítése valaminek ami alapvetően kapcsolat, történés, élet. Semmilyen rendszer nem gyógyít. A kapcsolat igen. A kapcsolatban az ember énné válik. A rend, a világ rendje - kapcsolatban él. Így gyógyít a jó kapcsolat és így öl a rossz. A szöveggel párbeszédet folytatok, a szöveg maga elé allít, válaszolok a szövegnek, válaszolok a szöveg hívására, énné leszek a szöveg negszólalásában. Lebegek.
Ezért gondolom, a jó terápia nem lehet több mint egy lebegés - legebés a párbeszédben. Lebegés a párbeszéd valóságosságában. Csak a valóságos, igaz, őszinte párbeszéd gyógyít. A valóságos párbeszédben mindkét fél magát adja, utazás történik elmozdulás nélkül. Erőszak nélkül. Engagement immobile. Másképp jövök ki belőle, már nem ugyanaz vagyok, ez a változás, a változás tudás nélküli mint a személyesség. A személy nem tud nem ismer, a személy van, a megismerés maga a találkozás, minden més ismeret kívül van a személyen és a tárgyi világba viszi.
A tudás, a tudom ki vagy, tudom mit akarsz, akárcsak a diagnózis, erőszakos hatalmi játék és a gonosztól van és félelemből táplálkozik és tárggyá teszi az embert, a tárgy ereje mögé rejtőzik. A tárgyak ereje valóságos és hamis egyszerre. Mikor az emberi kezet helyettesíti az ájfon, akkor lesz igazzá. A gonosz is valóságos, csak hamis.
