A vulkán a kertben

A ház mögött, amelyikben átlagos és normális családként lakunk, a veteményeskertben, megjelent egy lyuk. Előbb afféle horpadásnak  indult, bemélyedés, amelyikben a gyerekek játszanak mert nem terem meg a homokosodó talajban semmi, a ház asszonya már nem ültetett oda semmit, majd mélyebb, egyre mélyebb, megállt benne az esővíz hogy szinte órák alatt elpárologjon, végül a lyuk kis barlanggá tágult, gőzök szivárogtak elő, persze, először féltünk mert először az ember fél és először jobb félni. Lehet víznyelő lehet egy mérgező kénbarlang bejárata a kénkőszag és a forróság félreismerhetetlen. Kis falu a mienk, a kert magánterület, magánügy, betakartuk a lyukat ágakkal és nem jártunk éjszaka arra többet nehogy valamelyikünk beleessen. Az ágak az éjszaka folyamán elégtek, a lyuk barlanggá tágult, kis keskeny bejárattal, a levegő reszketett a forróságtól, a gyep alatt oldalt valami kristályos csillogott mint só vagy jég csak fehérebb. Nem ereszkedett a lyukba soha senki, hogy is ereszkedett volna, mikor a forróság elviselhetetlen volt már a közelében is és megjelent az olvadt kő, tejfolyékony láva, felbuggyant majd elkezdett csendesen a kerten hátrafele majd az utcán lefele a patak irányába csordogálni. Összefutottak az emberek, házat nem ért a tűzpatak, a hátsó utcát nem lehetett többé használni. A bámészkodók odébb álltak, helyettük még többen jöttek, ki látott még ilyen csodát, hogy kis lávabarlang nyíljon meg egy átlagos falucska átlagos kertjében a ház mögött ahova valamikor az árnyékszéket állították?

Azt hiszem a fehéres anyag értékes kell legyen, kikapartunk egy hosszú vassal pár darabot, azt gondolhatta az ember a hideg, sima tapintású kissé zavaros kövekre hogy gyémántok. Keménynek kemények voltak, az üveget karcolták, semmivel nem lehetett hasítani, örvendett nekik a helyi üveges. Gyémántok? Ugyan badarság, valami jó erős vulkáni kőzet nem vagyok geológus és gondot sem akarok a fejemnek, hagytuk.

Egyre többen akarták látni, egyre többen jöttek, valakinek eszébe jutott, ha már jönnek valamit hagyjanak is, a faluban amúgy is kevés a munkalehetőség. A kert sarkába fabódét, a nyílás köré kötélkerítést, biztonságos távolból lehet nézni, hogyan bugyog fel a láva, változik patakká és alant a patakban hogyan alakul gőzzé, hogyan lesz a legelőn odalenn egyre több, vastagabb  a feketés félszilárd anyaszült kő.

Idők és fél idők teltek, a házak lakói elmentek, mindenki a saját útján, az újonnan jöttek már így ismerték meg a helyet, kiszáradó kénes ihatatlan kutaival, a nyílással amelyikből az olvadt kő hol folydogált hol bugyogott, vitatták, melyik ház lehet veszélyben el kell-e hagyni a helyet végleg, az ember a helyét nehezen hagyja.

Egyik nap, ugyanolyan nap volt mint az összes többi előtte, álmos, unalmas, forrósággal és gőzzel, leszakadt a lyuk pereme, szinte magával vitt pár bámészkodót. Estére eltűnt a kert a lyukban, utána a házunk, amint a lyuk egyre nagyobb lett, az egész falu, maga a domb. Reggelre ahol a falu a domb és a legelő volt, tűztó rotyog, ameddig szem ellát, a kráter pereme a szemhatár, terjed, megállás nélkül.

Földre énekelt árboccal

(Mit Erdwärts gesungenen Masten)

Földre énekelt árboccal
hajóznak az Ég roncsai.

Ebbe a fa-énekbe
Kapaszkodsz szorosan fogaddal.

Te vagy az énekhatlan
árbocszalag.

(Celan)

Egy alvilági gájnerség (Eine Gaunerund Ganovenweise)

Egy alvilági gájnerség

Egy alvilági gájnerség
a párizsi Emprés Pontoise -nak
szánva Paul Celan által
A sadagorai Czernowitzból.

Néha néha, sötét időkben,
Heinrich Heine, Edomnál,
akkoriban még vérpadok
és úgy igaz, volt ott még
egy Magosság.


Hol marad, Szél, a szakállam, hol
hol az én zsidófoltom, hová lett
a szakállam, mit rángatsz?
Görbe volt az út, amit jártam,
görbe volt, igen,
aztán, egyre
aztán egyre egyenesebb.
Heia.
Abbiza.
Görbe, görbe lesz az orrom,
Orrom görbe.

Majd levonultunk mi is Friaulba.
Ott lehetett, ott lehetett volna.

Aztán virágzott a mandulafa.
mandulafa, famandula,
mandulaálom, álommandula,
És szintén a makadánia.
Menórafa.
Heia.
Abbiza.
A.



Ajánlás


Csakhogy

Csakhogy ágadzik a fa és ő,

szinténcsak ő

állja útját

a Ragálynak.

És havazik most, Anya,

És havazik most, Anya,
(Es fällt nun, Mutter)


És havazik most, Anya, hó van Ukrajnában
Szentföld koszorúja, ezernyi bánatszemcse.
Könnyeim innen nem érnek el téged.
Korai ráncokból büszke hallgatásom...

Lassan meghalunk: hogy nem alszol, Barakk?
Úgy motoz ez a szél, mint a kívül rekesztettek.
Ők hát azok, kik megfagynak végül az ürülékben-
a Szívek Zászlói és Szegények Fénye?

Én pedig maradtam ugyanaz a sötétségben:
ki eltörli a tokot és lemezteleníti a pengét?
Csillagaimról nyögnek még csak szétzilált
Egy túlhangolt hárfa húrjai...

Ott lóg időnként egy rózsaóra.
Eltűnőben. Egy. Folyton csak egy.
Mi is volt, Anya: Seb vagy növekedés -
Elsüllyedtem Ukrajna hófúvásába?

-Celan


(És ajánlom ezt a fordítást feleségemnek aki velem szemléli tizenöt esztendeje e meztelen abszurd elmúlásunkat)

Tudatkiserlet (Consciousness-experiment)

(Éber állapotban íródott szöveg:)


Mikor meghalok
Olyan szobában fognak kiteríteni
Ahol nem lakik senki.
Csak a szú percegi tovább az órákat,
a halálbogár.

Előre gyűlölöm őket ezért.
Mert a halál a virágok bomlása
és mikor
lemállik a vakolat a régi házakról.
A halál nem allegória és semmi köze a giccshez.

A halál a gyökerek néma szorítása
és



(Közvetlen ébredés után íródott szöveg:)

Alvásból

ébredve egyre kinnebb egy bizarr de természetes logikájú világból a velem, szembetoluló világ hangjai alakja logikája idegen ismeretlen, szinte fájóan bizarr, mi e za  zaj mi ez a sértő mozgás mi ez a mi
Az álomvilág igazabb igazibb egy másik világról számol be ott vagyok mikor álmodom e másik világban igazabban vagyok én

egész verseskötetet olvastam odaát nem tudtam az ébrenlétbe áthozni csak egyetlen versét

(az álomból áthozott egyetlen szöveg)


Isten, válassz!

Nem héber,

fehér

vagy

fekete.



A két világ közt a feledés áll őrt szinte mindent elfelejt az aki innen megy oda és szinte minden elfelejt az aki onnan jön ide.

Celan - Másvilág (Jenseits)

Másvilág


E tükrökből hasítottalak tükör nélküli országba.

Itt. Itt: egy ág.

Fondd köré karod.

Ne formálj többé. És ne árnyékokat.

És soha képeket.

Csak szeleket szeleket szeleket a hajadba.

Csak lépteket lépteket lépteket a szívedre.

Ami ezelőtt volt mind tovasüllyed tőlünk.

Nem maradt senki, ki énekszóval könyörögne.

És senki többé kit sötéttel téveszthetne,

és én sem vagyok tükreidben.

Csak léptek léptek léptek a szíveden.

Csak tőrök tőrök tőrök a szemedben.

Ballada az eltörölt világból

(Ballade von der erloschenen Welt)

A homok. A homok.

Sátrak, a számtalan sátor előtt

Hordja a hold suttogását.

„Én vagyok a tenger. Én vagyok a hold.

Eresszetek be.“

„Éjszaka,“ mormolják a sátrak.

„Legyen éj.“

Ott tolaksznak elő a lándzsák:

„Mi vagyunk.

És a reggelek jégkéke.

hadd fúrjuk a ponyvákat

keresztül, mind.“

Ott moccan,

ott moccannak rémült harocosok karjai:

„Az istentelen angyalok kegyelme igazunk -

és idegenek halmozzák itt a sötétet?

Betörünk!“

De micsoda,

vagy kicsoda van a sátorban bent?

Egy lélekző orca

világul fel a sátrak előtt:

„Moccanászöld ügyesség

vagyok én.

És én vagyok a fű.

Lengedezem.

Beringatom magam.“

De micsoda,

vagy kicsoda van a sátorban bent?

Elsüllyednek mind?

A homok?

A lándzsák?

A harcosok karja? A lélekző arc?

Elsüllyednek, mind elsüllyednek?

A négerek dadogó lelkei körül

táncoltak körbe és betörtek:

Árnyékok fogadják őket, a

senki árnyai.

Szertepattan a lélekkörtánc.