Boldog új évet!

Valószínű, ismétlem, nagyon valószínű, a boldog újév jelen helyzetben alaptalan, akkor is ha nagyon nagy szükségünk lenne rá hogy boldogabb (-hasznosabb? -eredményesebb?) idők jöjjenek. Azért mondom ezt mert ha egyedül a gazadasági "válságra" gondolok és semmi másra, a boldogság alapvetően, helyzetből, még elindulása előtt el van cseszve: a "gazdaságban" vagy a "gazdaság" valamely létállapotában keressük a boldogságot, bármit is jelentsen ez esetben az emberiség legnehezebb fogalma - hely hiányában fogadjuk el, értjük, mit nevezünk meg a boldogság szóval, legyen egyelőre egy hangtani konszenzus a szó körül, a vita felfüggesztése kedvéért.
E gyenge (fragile, törékeny) konszenzus falára mázolnék most néhány sort, háromszögelés, a helyzetben való valamilyen tájékozódás, a helyzet egyik lehetséges értelmének  keresése végett.
A "gazdasági helyzet", a saját jövedelem és a boldogság igenis össze van kötve, ez kikerülhetetlen és végbement tény. Kikerülhetetlen s végbement, lezárt múltú esemény a fogyasztói társadalom és a fogyasztás minden betöltő, totalitárius hatalma. Ha nem fogyasztok, nem vagyok boldog; itt nem luxuscikkekre gondolok, mint több napos szabadság valahol máshol, hanem az élethez szükséges alap dolgokra, amik szintén  fogyasztás tárgyaivá váltak a lét gyökereiről való leszakítása pillanatában, mikor a munkám és a betevő falatom radikálisan és végérvényesen elváltak egymástól. Körülbelül egyidőben találták fel az otthontalanságot és a modernséget.
Jelen helyzetben a gond azzal van, a "boldogság" is fogyasztási cikké válik, és az aki az utcán vásárolja a boldogságot fehér por formájában, a társadalma alapszövete szempontjából logikus dolgot tesz: amúgy is pénzerőnknél fogva, vásárlás által leszünk boldogok a materiális boldogságkultusztban.
Mi tehát a gazdasági válság? Nem pusztán a munkahelyeink megszűnése és egzisztenciánk fenntarthatatlansága, hanem EDDIGI egzisztenciánk fenntarthatatlansága és az instans, vásárlás által megszerezhető boldogságról való levágattatást jelenti a megvonás addiktológiai értelmében.
Egzisztenciánk globális fenntarthatatlansága egyre közelebb kúszik a rémhíreken és a józan, akár szkeptikus megközelítésekben egyaránt. Csakhogy nem hiszek, nem tudok hinni a "jobb" - ban, mert az jut azonnal eszembe, kinek jobb és mire szolgál a "boldog, jobb új esztendő". Most ebbe a társadalmi maskarába öltözik vagy három napra a tömegidiotizmus díszmenete amivé a nyugati demokrácia degradálódott. A totalitárius eszmék Moloch-ként folyamatosan emberáldozatot követelnek. A fogyasztást látom most, 2010 ben a feledés azon álmának, amibe az emlékezés által feloldozást nem nyert Nyugat menekül évtizedek óta.

Szóval nem látom, boldog lenne az újév a gazdaság helyreállásában, mert az nem tud más lenni, csak művi, artificiális, és nem látom, ha ad abszurdo valóságos "fellendülés" mutatkozik sem boldogabbnak ettől az új évet: esetleg fárasztóbbnak, kiégettebbnek, egyszóval, boldogtalanabbnak, amennyiben ugyanazt a pályát követjük, makacs, boldog, idióta elszántsággal.

poszt-totalitárius személyiségelmélet

Tekintsük elfogadható posztulátumnak a totalitárius társadalmak (jelen esetben, a kommunista) személyiségromboló és jellemtorzító hatását.
További, esetlegesen hasznos posztulátumok: A kitörésnek, a totális társadalom kontroll-mechanizmusai megszüntetésének nem egy, hanem sok, jellegében az esetek többségében éppenséggel vallásos narratívája ismeretes.
Tény: a kontrollnak AZ a formája, már nincs itt, helyette van valami más, azt most nem igyekszem fejtegetni, micsoda.
A totalitárius kontroll hiánya végtelenül "szabadabb" játékteret teremt arra amit a személyiség kreatívitásának lehet nevezni.
Tény: a konzumerizmusnak és az új-materializmunak egy egészen groteszk formája erősödik itt, Vadkeleten. A giccs és az értéktelen apoteózisa ez.

Következtetés: A kitörés valójában NEM történt meg, a kitörést támogató nagy narratívák egyedül arra szolgálnak, hogy megtörténtté tegyük a meg nem történtet. Mert lehet, elvonult fejünk felett az elmúlt húsz év - de gondolkodásunk és ami még szomorúbb, elfogadott lehetőségeink eseményhorizontja alig vagy nem haladja meg a harminc évvel ez előtti állapotot. Nem akarunk minőségileg többet, mást, másképp. Leuralunk vagy hagyjuk magunkat leuralni, a kontroll és a kontrolláltság igénye a kicsinyes, sértődött, pletykaszintű ellenállással fűszerezve, miközben nagy nép vagyunk - jelen pillanatban ez a (nem csak politikai) kórisme. Túlságosan rég ismert, mondhatni, unalmas.

Alternatíva nincs.

Diktatúrában élünk.

The art of (non) intention

Az intencionalitás megvonása valószínűleg lehetetlen. MINDIG akarok valamit. Empátiámmal, jól vagy rosszul értett megnyilvánulásaimmal, jóindulatommal - ha nem egyebet azt akarom és akarnom kell, hogy a kliensnek (Ez esetben a Másik) - jó legyen. A szeretet intencionális, de nem intenciózus. Lehetséges, az intenciózusságtól igyekezett megszabadítani Rogersz a segítő beszélgetést, értsünk ezen bármit, nem az intecionalitástól. Intenciuózus: tudom, mi van veled, tudom mi a bajod és tudom, mi segít rajtad; intencionalitás - akarom, hogy átéld, szeretlek, semmi mást.
Innen a Rogersz sokrétű félreértése és "módszerének"módszerként való bemutatása úgy, ahogy azt tanítják.  Nincs módszer. Személy van. És -hátha- szeretet.

The truth is, there's no spoon.

Terapeuta és hitelessége

Terapeuta és hitelessége

Számtalan módon fel tudom tenni a hitelesség kérdését a pszichoterapeuta felé, főként mikor a hitelesség szakmai mérce.
Alapvetően lehetséges, a hitelesség kérdése nem több a kompetenciára utaló kérdésnél, azaz tud-e rajtam segíteni ez a terapeuta vagy, egyáltalán, képes e megérteni (befogadni, elfogadni) anélkül, hogy birtokába venne, ezáltal megsemmisítve (=újratraumatizálva).

Most úgy tenném fel, azaz a kérdésfelvetésnek azzal a módjával foglalkoznék, amelyik a kilétemre kérdez rá és kegyetlenül NEM szakmai, bár lefordítható szakmai nyelvre is.
A hitelesség kérdése alapvetően emberi létezésemre utal, eredetemre, helyemre, arra, honnan jövök, ki vagyok és miért pont azt csinálom, amit csinálok.

Nem hiszem, ez "a" válasz lenne de hiszem,  egyike a lehetséges válaszoknak.
Kettős holokauszt árnyékában nőttünk fel: Egyet elkövettünk, másikat rajtunk követték el. És mindkettőben egyszerre lettünk áldozattá és elkövetővé akkor is ha közvetlenül nem öltünk meg senkit vagy a közvetlen családból nem hurcoltak el. Ott van a családban, itt jön szembe az utcán, elkerülhetetlen és egész gyerekkoromat betöltő árnyékként, megmagyarázhatatlan (irracionális) veszély-érzetként, az elmúlástól való csillapíthatatlan rettegésként, az amit sose értettem meg, holott közvetlenül -racionálisan - nagyon valószínű, nem tettünk semmit.
És a pontos, körülhatárolható megélése annak már gyerekként, hogy a felnőttek valami szörnyűségeset titkolnak amihez közöm van. Az akkori öregek többnyire a háborút és a kommunizmus hatalomralépését, a földi pokol mindkét alternatíváját átélték. Kevesen vannak életben közülük  - és ritkán beszélnek.
A téglagyárhoz nem tudom azt mondani, semmi közünk nem volt mert eltűrték, és nem vagyok benne biztos, puskacső kényszere alatt tűrte el nagyapám.
Rettenetesen nehéz az események rekonstrukciója és a személyes vonatkozásait megragadnom mikor ki van törölve a történelem.

Törlés és a feledés.

A vadállatok nyugalma lett enyém.

És mi van, tulajdonképpen mi lappang a szavak és a vesszők közötti csendben? Ha túl sok fényt vetünk rá, az árnyékok eltűnnek. (Two suns in the sunset - a felismerhetetlenné világított világ, atomtűzben)

Meghagyva a természetes árnyékokat, helyén hagyva mindent, miközben MINDEN idegszálammal ARRA figyelek ami ott van de nem mondódik ki - közben ARRÓL beszélünk rég.

Saját történelmem (personal history) azonos képességeimmel. Képesítésemnek ehhez semmi köze.

Előbb volt a rokonság megkerülhetetlen érzése mikor más túlélőkkel találkoztam. Azé a rokonságé, ami nem minden idegennel szemben fog el. Csak akkor mikor a másságban megérzem az azonost. Gyula és Eliézer valószerűtlen találkozása a nagy tengeren túl.

Aztán eljött egy pillanat saját történelmemben, mikor megengedtem magamnak.

Azóta gyakorlom ezt az egy mozdulatot.

Tolerancia

Nem hiszek a toleranciában. Akkor sem ha társadalomfilozófiai divat lett az utóbbi három évtizedben. Tolerancia, társadalomfilozófiai jelentésében a Másik eltűrése, érthetetlen viselkedésének/jelzéseinek le-nem-reagálása, esetenként "pozitív diszkriminációja", más szóval a Másik Ugyanazként, alternatív önmagamként való felfogása, lásd Borgesnél. Abban az esetben ha a Másik valóban ugyanaz a valóságnak nevezett mirage vetítővásznán, elfogadható megoldás.

Ha a Másik több mint a mirage része, a "tolerancia" nem több puszta párhuzamos létezésnél, ignoranciánál ha az ignorancia egyáltalán lehetséges. A Másik puszta léte fenyeget: saját létezésemet felszámolja az enyémtől eltérő de saját életteremben növekvő will und macht. *Az embernek gyereke születik, aki első pillanattól önálló akarat és több-kevésbé  radikálisan mást akar.

A hatalom megannyi szofisztikált játszmája a "fejlett" vagy "civilizált" világban,  meg a puszta nyerseség, ahogy egymást öljük halomra a halál újkeletű exportjával (Chomsky), erősen a Másik tűrhetetlen, pusztítandó mivoltára utal.

Nem hiszek a toleranciában, a halálban hiszek. A saját halálomban és a Másik saját halálom általi valóságos létrejöttében vagy alternatíve, a Másik általam való meggyilkolásában.

Mondják a misztikusok, a teremtés Isten részéről visszahúzódás, önfeladás.

Kicsit mindennap meghalunk.

 (Ebből nem lehet jól kijönni.)

Ki mondta hogy túléljük az életünket és végső soron nem számol fel a kegyelem?

(következik: a terapeuta és hitelessége)

"Which truth? Who's reality?"

Back to the ages-old epistemological question of what is real and how do we define truth,  first thing that comes to mind is Michael Polanyi's definition of logical statements. It goes down to the simple statement: "It snows". Seems fair enough - if it really snows. In Polanyi's view this is NOT just that - objectivity is something more personal: I BELIEVE it snows so I say it. Beliefs and truth are an insoluble compound bound together by our mind's and perception's interaction. 

So if one does a not too extensive research on the web there are two major fields of "exact" science which are cutting edge in our knowledge of our world: telescopic astronomy and the LHC experiment run by the CERN. 

http://public.web.cern.ch/public/en/LHC/LHC-en.html; 
http://hubblesite.org/

The former looks deep in space or whatsoever appears for us to be deep space; the latter looks deep in the building blocks of matter or whatsoever we call matter. 

There is a point where the two converge: discovering an exoplanet in a distant star's gravity field and discovering some exotic particle in the depths of the LHC. 

Let's take some distance and think about it frankly: We see a trace, an "anomaly" we call ... planet, and we see a trace, an "anomaly" we call ... a "particle". But at our best we can only speculate on what it "is" and only detect things happening least "knowing" what's going on. Than, we think an exoplanet is there or a particle - because WE believe it. 

What caught my attention and this is why I am writing these the high similarity between the raw observational data  of a star's close neighborhood from this "distance" and some field representation of matter on atomic and sub-atomic scale.

So what the hell are we "observing" and who or what the fuck is staring back on us?!

And it will never be verified from "close range" alike religious truth - no one came back from death to relate and even if did come and tell the tale, we would still not believe. 

(következik: tolerancia)

Nebel und Nacht

Alapjában téli élmény: sötétedés után fogom a kormányt igyekszem úton tartani az első kerekeket (a hátsók követik) körülbelül a második fáig látok, mindig a második fáig a többi és a következő kanyar már túl van a láthatón, a ködben, kinn, kívül, kontrollálhatatlanul. Ha valamilyen szintű kontrollról egyáltalán van értelme beszélni az a következő öt másodpercen és száz méteren belül van, ami 90/óránál nem sok, vagy precízebben, elegendő.
Tehát zuhanok egy autónak nevezett bádogdogozba zárva a totál ismeretlenbe ezen a mountagne rousse -on a veszély hideg, pontos tudatával.
Alagútban suhanok és ha fényt sejtek a túlsó végén legfennebb tülköl majd csikorognak a fékek.

Nem tudom, meddig tart ez a pontospályás zuhanás; azt tudom, éjszaka van és köd és zuhanok ebben a Julia-fraktálban, miközben egyre kisebb és egyre óriásibb.

A zuhanás élménye az ami végső soron megfogható és reális.

Cinikusan:
"A leérkezés számít. "

Cinizmus nélkül: koordináták hiányában létszükséglet a hit.

Kisebbsegi episztemológia

Kívülről (ex-sztatikus) állapotban pontosabban rálátok magamra akkor is ha kisebbségi torzulások nyomasztják tudatomat. Itthon - kisebbségi, más nyelven beszélő és gondolkodó vagyok, "elveszített" szülő-hazámban (fatherland, motherland) világosan nem vagyok otthon. Két (vagy több) idegen és ismerős környezet szimultán résztvevőjeként harmadikként élem meg magam idegennek.

Az extázist egy találkozás szolgáltatta a tengeren túl: Al üdvözölte Juliust, akiről kiderült, tulajdonképpen Gyulának hívnak, és Al, Eliezer ben Chajjim. Abban a pillanatban nem éreztem magam idegennek és minden okom megvolt rá hogy ne érezzem magam annak.

Reason - Normalitás

Az angol "reason" szó nem a logikus gondolkodás képességére utal. Pontosabban lehetne "jozan ésszel", normalitással, meggondolással vagy netalántán kétellyel fordítani de ezt már nehezen mondom ki, a kétely  félelmetes dolog, nem szívesen látott vendég. Közhelyszerű, a vallásos fanatizmus több embert ölt meg, mint a közömbösség.

Gondolok erre miközben választások folynak ahol erős diskurzusokkal lovagolják a bizonytalanságunk csökkentésére irányuló, mélyen emberi vágyunkat.

Nincs az a nemzet vagy közösség, aki ellen tudna állni a manipuláció körmönfont stratégiájának, bármelyik oldalról is jöjjön. Nem kívánom politikai állásfoglalásomat közzétenni mert az is lehet jelen pillanatban a politikai palettáról teljes mértékben hiányzik az a hang, amelyikkel azonosulni tudnék - ez a józan ész és a nem tudás alázatának a hangja lenne. Így nem marad más, mint választani azt amit választok mióta szavazási jogom van:  amit kisebb rossznak érzékelek.

Nem gondolom, rosszabbul állna a szénánk mint a szomszéd országnak, a  választás kényszermechanizmusai  szempontjából. Giger jut eszembe globális biomechaniodjaival és fallikus hiperboláival, a valóság egy alternatív látomása. Az elrettentő másik, az "alien" mi vagyunk, mindenki, aki ebben a térben él. És valószínű bármit teszünk, beleértve a nem-cselekvést is, ellenünk fog fordulni.

A sötét középkor nem valami külső dolog, nem az egyház hatalmi struktúrájából eredt, nem a technológia és a tudás hiánya  - ezek megléte nem hozta létre és nem is vetett véget a középkornak. A középkor a józan ész egyféle hiánya. (őrület) A felvilágosodás az ész egyeduralma. (másféle őrület) Az alázat egészen más, természetfeletti állapot. (normalitás) Józanság csak alázatban lehetséges. Másképp mondva: a szabadság bármelyik közösségi formája csak alázatban (kételyben) képes helyet adni  a Másiknak, altfel, altcumva, Celuilalt.

(következik: kisebbségi episztemológia)

A legnehezebb közhelyek

Szakmai közhellyé vált egy sor fogalom, ami főként a rogers-i szemléletből ered. Körülbelül ilyenek lennének:  személyesség, önmagamnak lenni - önmagamat adni, úgy fogadni el a másikat, ahogy van, megengedni magamnak hogy átéljem, amit érzek, egész személyemből reagálni, elfogadni a másik bántó, "nemszép" vagy "nemhatékony" oldalait, stb - nagyon hosszú lajstromot lehetne írni.

A közhelyesítéssel az a baj, hogy elvesztődik a dolgok tapasztalati értéke és a tapatszalat, az élmény Rogersnél fontosabb mint az összes többi "terápiás" kategória. Jól dolgozni csak "valakitől" tanulhatok meg, nem "valamiből", legjobb esetben a klienstől, de így is kell egy külső szem, aki mederben tartja a tapasztalatot. Az amit terápiás képességnek nevezünk a legmélyebb értelemben személyes tudás, azaz személy + akció. Polányi Mihály tudáselméletében tartózkodva, más szóval én teszem és mi tesszük - egymással.

A legnehezebb közhely az összes közül, és talán a legnehezebben érthető is egyúttal a személyesség.

Inspiráció és konspiráció - mit tartok félelmetesnek a konspirációs teóriákban

Hatalmas paralógia fut jelen pillanatban, míg e sorokat írom, a H1N1 vírus kapcsán. Összegezve talán két fő vonal van: egyik szerint oltani kell mert veszedelmes ragállyal állunk szemben, a másik szerint egy sor egymással összefüggő, világszintű konspiráció részeként "leleplezett" oknál fogva nem szabad oltani. Nanobotok, szándékos fertőzés, kontrollált epidémia csak pár a címszavak közül, jól szerkesztett science-fictionba illik és valószínű ilyen talajról nyerik az inspirációt a fenti teóriák hangos terjesztői. Valószínűleg van egy harmadik, talán negyedik hallgatag többség, akik mást gondolnak. Oltóanyagokban nem vagyok szakember de hoaxokról, pánikról és konspirációs teóriákról viszont van egynémely sejtésem. És azt is tudjuk, a többség mindig hallgat bár a szélsőséges kisebbségek a hallgatag többség nevében szeretnek beszélni.  Oltóanyagokkal valoszínűleg igaz egy egyszerű alapelv: ha valami elég sokáig volt próbálva biztonságosabb mint valami ami most jelent meg a piacon és pánikszerűen beadjak az embereknek. A poliomielitisz oltásnak elég hosszú története van es nem egészen folt nélkuli ... de nem is lehet az. Attól még bevesszük a cseppeket.  A pánikrol, pánikkeltésrol többet lehetne mondani. Valószínunek tartom, a gyógyszergyártó cégek jól élnek most és az sem elhanyagolható hogy "gazdasági válság" közepén vagyunk. Erre rásegít egy kis jó médiapanik, ami vásárlásra késztet, ott van az egész a BBC-n, hány dózist adtak el csak az USA-ban és Nagy-Britanniában.  A kontrollált epidémia és a kitenyésztett vírus,  legalább annyira meredeknek tűnik mint az oltóanyagban hemzsegő nanobotok. A nanotechnológiáról is jó cikkek vannak a BBC-n, rengeteg linkkel, a technológia realitása messzebb van mint a kvantum processzorok jelen pilanatban.  De hát kell hinni valamiben - az a gondolat hogy a szar egyszerűen megesik velünk úgy tűnik, valamiért elviselhetetlen.  Ismétlem: valószerűségekrúl beszélek, nem igazságokról, lehetőségekről es nem "a" valosagról es nagyon hiányzanak most a kiegyensúlyozott, mindentudástól mentes hangok. Józanság, ami a pánik ellentéte lenne. Jó tudni azt is, aki "a" valóság érvényes verzióját a kezében tartja, akár azt mondja, oltsunk, akár azt, ne oltsunk, ugyanazt teszi velunk: radikálisan a saját eszközeinkkel való gondolkodás és józan önbizalmunk ellen tör. Konspirációt sejteni a dolgok mögött lehet egy jogos reakció mégis ha választhatnék, inkább választanám a H1N1 es fertőzést mint a pánik vagy ellenpánik tartalmát - amire képesek vagyunk a félelem hatására. A félelem gonoszabb fertőzés és többen halnak bele. Előző gondolatomhoz - -örülök a józanabb hangoknak. Mikor valaki annyira tudja, mi megy végbe kellemetlen dolgok jutnak eszembe - volt egy vagy több lokális összeesküvéselmélet a második világháború alatt is, több mint 6 millió kisebbségit öltünk meg és megállítottuk a konspiárciót a világuralom ellen... A világ másik felén az igazság felvilágosult harcosai megették foglyaikat. Valójában ez a bajom az összeesküvés-elméletekkel: többségükben ártalmatlanok, de ha politikai eszközzé válnak, halálosan veszélyesek. És akár a Kisebbség, a gyűlölendő Másik leszünk vagy az Igazság bajnokai - miközben félelmet ültetünk, valami szörnyűbbet aratunk.

Csoportvezetés és vakság - nondirektivitás a csoportmunkában

Alapélményem a csoportvezetés során a "nem látok és nem is akarok látni" élmény. Valahol olvastam, talán Borges ír "a lehúnyt szemű" bölcseségéről. A Bibliában dicséri a Prédikátor írója azt aki "szándékosan fordítja el szemét mert gonoszt nem akar látni". Sokáig lelkiismeretfurdalásom volt ezért és szerettem volna "szakmailag" többet látni hogy mi történik vagy merre kellene vinni a csoportot. Közben egyre világosabbá vált hogy más érzékszervvel "fogom" a csoport "adását" mint a látásom ami az értést és a tudatos irányítást jelentené. Sokmindent nem értek, de vagyok. Néha nem értem mi történik veled, de érted vagyok. Személyesen vagyok jelen és személyesen érint minden, ami történik, amit mondanak az emberek és természetesen az is ami velem történik.  Akkor nem vagyok mesterséges és azt hiszem, akkor "segítek" ha - horrible dictu - megengedem hogy én magam válaszoljak és ne valamelyik "tudásom". Ezt pontosabban le tudnám írni tapintásként mint látási aktusként.
Az ismeret, a tudás talán be tud állítani egy irányba - de ha elindulok az úton, magam mögött hagyom mint hordozórakétát és átadom magam a tapasztalásnak.

Sok könyvnek ezért kicsi a haszna számomra, akár a sok diplomának.

Konferencia és rezonancia

Tegnap járt le a segitők konferenciája itt Marosvásárhelyen. Szignifikáns eseménynek tartom a Feldmár András megjelenését. Könyveit láttuk, olvastuk. Ugyanazt az élményanyagot, ugyanazt a kegyetlen éles fényű világlátást hozza mint minden más túlélő, akivel eddig beszéltem.
Valószínű azért értjük egymást a hozzá hasonló emberekkel mert -talán kisebb léptékben- tehát a magam módján én is túlélő vagyok. Kezdem érteni: gyerekkoromban nem véletlenül volt a félelem a meghatározó élményem. Hiszen ITT éltem.
Nem kapaszkodom semmiféle hálóba, zuhanok, mondja Feldmár, ezt hallottam, így hallom most is. Ismerős a zuhanás élménye. Mintegy sötét alagútban, egyre gyorsabban, előre, akár a hullámvasúton, nem tudom, mit hoz a holnap, azaz abszolút érvénnyel nem tudom mi lesz. Tiszta zuhanás, koordinátarendszer nélkül, Pilinszky szerint felfele zuhanunk.