Kéterezernégy őszén indultunk el Géza kollégámmal módszert keresni az akkor induló terápiás otthonba. Akkor úgy képzeltük el a jövőt, hogy mi, a két család, max mások segítségével, lefedjük az akkor lassan testet öltő épületben az akárhány "szenvedélybeteg" ellátásának ránk eső részét. Megfelelően tele voltunk szorongással és bizonytalansággal.
Magyarországig mentünk, előzetesen egyeztettünk néhány intézménnyel, amiket ismerősök történeteiből és ismerősei által hajtottunk fel. Ne feledjem mondani, akkor még nem volt facebook és googlemail sem, legtöbb intézetnek nem volt web szite-ja.
A releváns találkozás pillanata akkor jött el, mikor beléptünk egyik intézetbe ahol komoly nehézségembe került megkülönböztetni a fizetett stábot, a "szakikat" a lakóktól. Emellett a legkevesebb zóna itt volt a punnyadásra (ürességbe való mélázásra, depresszióra).
Egy nálamnál jobban rendezett, talán fiatalabb, energikus fiatalember vezetett körbe az otthonban és magyarázta az itt folyó terápia lényegét. Mindvégig abban a hiszemben voltam, tapasztalt szakival állok szemben, olyan szinten beszélt saját magáról, a program egyes elemeinek a miértjéről, érzéseiről és az anyaggal való történetéről. Később tudtam meg, úgynevezett régi lakóval állok szemben, a felelős, vezetői póz a program inherens része: mindenki, aki elvégzi a programot vezető szerepbe is kerül mikor megérik erre.
Majd találkoztam az úgynevezett "stábbal" is, ahol lényeges dolgot láttam meg az attitűdjükben: mintha folyamatosan egy lépéssel hátrább lettek volna, nem a kivonulás értelmében, hanem olyanfajta jelenlétet képviselve, ami lehetővé teszi a lakóknak, hogy magukénak érezzék az otthont minden eseményével. Meg hogy az othon nem egy epulet hanem az ott levő emberek közötti minden interakció es kötelék. És minden ami velem törtenik itt, a gyógyulásomat, változásomat szolgálja. Meg hogy a közösségi terápia az valami más mint az erősen vezető orientált egyéni vagy csoportterápia.
Vagyis megismerkedtem a lehető leghitelesebb szakember-gárdával ahol a különbség a fizetett stáb és a lakó között leginkább funkcionális. Ez ellentétben állt szinte mindennel amit eddig láttam itthon és külföldön, ugyanakkor a legnagyobb harmóniában volt azzal amit a lelkem legmélyén jónak éreztem.
Találkoztam a módosított TC minden elemével, anélkül, hogy tudtam volna, mit látok. Láttam orientációsokat, akik külön asztalnál ettek és hallottam kimenősökről, akiknek kimenős feladataik vannak.
Sokminden meredek és nehezen emészthető volt az akkoriban erősebben erdélyi gyomromnak, egy budapesti drogos szubkultúra által áthatott otthon a maga pozitív erejével is túl hirtelen nyíltnak tűnt. Az is lehet, pont ezt szerettem meg. Megragadott a lakók és a stáb nyitottsága, autentikus segítőkészsége. És a sokféle személyiség aki megfért és megért egymás mellett a ráckeresztúri Portage-ban. Biztonságot éreztem és egy eleven, érlelő környezet vibrálását.
Egyre inkább tudtam, ezt akarom én is, ha hazamegyünk, valami ilyesmit képzelek el mert ez minden elképzelésemet felülmúlta.
maga a modell rém egyszerű: Eszter egyszer azt mondta, attól nagyszerű, hogy egyszerű. Teljes mértékben magam lehettem, ugyanakkor megtartott a körém épített rendszer, rítusaival és szabályaival.
Később volt lehetőségem eltölteni pár hetet "tapasztalatcserés" módon Ráckeresztúron, ami felejtehetlen élmény volt, és egy teljes történet. Amit ott kaptam úgy írhatnám le, mint valamit aminek köze van a bátorsághoz és a bizalomhoz egyszerre. Nemcsak az induló rehabra hanem minden csoportos munkámra rányomta a bélyegét ez az élmény. Hogy a munka lényege és egyetlen garanciája egyszerre benne van a személyemben. Nagyon nehéz, de meg lehet csinálni. Úgy éreztem, menni fog. Csak úgy, azért.
Egy terápiás közösség mindig spirituális.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen