Hogyan gyógyulunk meg a terápiás közösségben?

Nem gondolom, ki tudom meríteni ezt a kérdést hiszen a gyógyulásról, legyen az szenvedélybetegegség vagy érelzáródás utáni állapot, végső soron úgy gondolkodom, mint misztériumról ami "megtörténik" velünk és nem igazán tudunk számot adni róla mint ahogy a szívműködésünket sem "értjük" a szó szoros értelmében. Információnk van róla, és a hasonlatnál maradva, be lehet látni néhány jelenséget aminek köze van a gyógyuláshoz egy rehabban vagy akár ambuláns, nyílt közösségben.
Meg lehetne állni olyan tényezőknél, mint a pozitív szövetség, csoportnyomás, mintakövetés, családpótlék, közösség mint szabályreferencia, mély belső felismerések, viselkedésmódosítás előbb külső mintakövetéssel majd belülről származó igénnyel. Ezek és más tényezők mind ott vannak és együttesen hatnak a közösség minden tagjára.
A gyógyulás, vagyis az önrombolásmentesen elégedett élet több szinten ütközik akadáyokba: múltbeli problémák emlékek és módosult szociális helyzet formájában, a jelen döntések és a jövőhöz való viszony. Mindez természetesen a jelenben, az "itt és most" ban jelenik meg, attitűdök és viselkedés formájában. Az egyetlen pont ahol a TC be tud avatkozni az a jelen pillanat, a jelen viselkedés, a jelenbeli globális állapot. Ezért a terápiás közösség fókusza mindig "most" van és ha emlékek felidézése, múltbeli eseméynek és érzésekkel való munka folyik, egyedül a jelenbeli akadály konkrét, megtörténő és kiemelten kipróbált elhárítását célozza. Ha az új viselkedés nem megfelelő, túl erős vagy túl gyenge, még módosítható az "adjusting" nem túl kényelmes foyamatában. Bent még lehet tévedni súlyos következmények nélkül - kint a tévedéseknek, a nem megfelelő alkalmazkodásnak súlyos következménye lehet. Ebben az értelemben a TC teljes mértékben csoportterápiás módon működik, pusztán felerősített, folyamatos védelem mellett és nagyobb intenzitással a folyamatos közelség (együttlakás)miatt. A TC "user-driven" azaz felhasználók által vezetett és meghatározott környezet.
Ismert dolog, ahányszor "emlékszünk", a felidézett emléket módosítjuk a rekonstrukciója során. Valahányszor megnyilvánulunk, újraépítjük és módosítjuk saját viselkedésünket, tágabb értelemben személyiségünket. A TC-ben lehetőség van a viselkedésünkkel dolgozni és módosítani a múltbeli tapasztalatunkból származó meghatározottságainkat. Egész viselkedésünk folyamatos mérlegelésnek és szembesítésnek van kitéve. Valószínű, ez nem mindenkinek való és senkinek sem kényelmes. Az a gyanúm, legtöbbször nem lesz "jobb" az ami történt velünk, hanem megtanulunk elengedni és együtt élni életünk terheivel mint elviselhető komplexitással azáltal hogy "itt és most" jobb történik és nem fenyegető helyzetben. Be lehet látni azt ami nincs rendben és megengedhető a viselkedésmódosítás sőt pozitív előjelt kap. A TC-nek nincs deklarált pszichoterápiás célja, az egyedüli cél egyszerű és világos: a önrombolás nélküli elégedett élet. Ugyanakkor a végbemenő folyamatok erősen pszichoterápiás jellegűek, ha nem is illeszkednek egy kiemelt terápiás személet kereteibe.
A TC elsősorban a tanulás és a valódi emberi kapcsolatok megélésének helye. Ha történik "emlékmódosulás" vagy "szubsztitúciós folyamat" az egyedül valós kapcsolatban történhet meg. A viselkedésemet abban az esetbem merem megváltoztatni ha szabad büntetés nélkül nagyon hülyének kinéznem.