Szakmai közhellyé vált egy sor fogalom, ami főként a rogers-i szemléletből ered. Körülbelül ilyenek lennének: személyesség, önmagamnak lenni - önmagamat adni, úgy fogadni el a másikat, ahogy van, megengedni magamnak hogy átéljem, amit érzek, egész személyemből reagálni, elfogadni a másik bántó, "nemszép" vagy "nemhatékony" oldalait, stb - nagyon hosszú lajstromot lehetne írni.
A közhelyesítéssel az a baj, hogy elvesztődik a dolgok tapasztalati értéke és a tapatszalat, az élmény Rogersnél fontosabb mint az összes többi "terápiás" kategória. Jól dolgozni csak "valakitől" tanulhatok meg, nem "valamiből", legjobb esetben a klienstől, de így is kell egy külső szem, aki mederben tartja a tapasztalatot. Az amit terápiás képességnek nevezünk a legmélyebb értelemben személyes tudás, azaz személy + akció. Polányi Mihály tudáselméletében tartózkodva, más szóval én teszem és mi tesszük - egymással.
A legnehezebb közhely az összes közül, és talán a legnehezebben érthető is egyúttal a személyesség.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen