Terapeuta és hitelessége

Terapeuta és hitelessége

Számtalan módon fel tudom tenni a hitelesség kérdését a pszichoterapeuta felé, főként mikor a hitelesség szakmai mérce.
Alapvetően lehetséges, a hitelesség kérdése nem több a kompetenciára utaló kérdésnél, azaz tud-e rajtam segíteni ez a terapeuta vagy, egyáltalán, képes e megérteni (befogadni, elfogadni) anélkül, hogy birtokába venne, ezáltal megsemmisítve (=újratraumatizálva).

Most úgy tenném fel, azaz a kérdésfelvetésnek azzal a módjával foglalkoznék, amelyik a kilétemre kérdez rá és kegyetlenül NEM szakmai, bár lefordítható szakmai nyelvre is.
A hitelesség kérdése alapvetően emberi létezésemre utal, eredetemre, helyemre, arra, honnan jövök, ki vagyok és miért pont azt csinálom, amit csinálok.

Nem hiszem, ez "a" válasz lenne de hiszem,  egyike a lehetséges válaszoknak.
Kettős holokauszt árnyékában nőttünk fel: Egyet elkövettünk, másikat rajtunk követték el. És mindkettőben egyszerre lettünk áldozattá és elkövetővé akkor is ha közvetlenül nem öltünk meg senkit vagy a közvetlen családból nem hurcoltak el. Ott van a családban, itt jön szembe az utcán, elkerülhetetlen és egész gyerekkoromat betöltő árnyékként, megmagyarázhatatlan (irracionális) veszély-érzetként, az elmúlástól való csillapíthatatlan rettegésként, az amit sose értettem meg, holott közvetlenül -racionálisan - nagyon valószínű, nem tettünk semmit.
És a pontos, körülhatárolható megélése annak már gyerekként, hogy a felnőttek valami szörnyűségeset titkolnak amihez közöm van. Az akkori öregek többnyire a háborút és a kommunizmus hatalomralépését, a földi pokol mindkét alternatíváját átélték. Kevesen vannak életben közülük  - és ritkán beszélnek.
A téglagyárhoz nem tudom azt mondani, semmi közünk nem volt mert eltűrték, és nem vagyok benne biztos, puskacső kényszere alatt tűrte el nagyapám.
Rettenetesen nehéz az események rekonstrukciója és a személyes vonatkozásait megragadnom mikor ki van törölve a történelem.

Törlés és a feledés.

A vadállatok nyugalma lett enyém.

És mi van, tulajdonképpen mi lappang a szavak és a vesszők közötti csendben? Ha túl sok fényt vetünk rá, az árnyékok eltűnnek. (Two suns in the sunset - a felismerhetetlenné világított világ, atomtűzben)

Meghagyva a természetes árnyékokat, helyén hagyva mindent, miközben MINDEN idegszálammal ARRA figyelek ami ott van de nem mondódik ki - közben ARRÓL beszélünk rég.

Saját történelmem (personal history) azonos képességeimmel. Képesítésemnek ehhez semmi köze.

Előbb volt a rokonság megkerülhetetlen érzése mikor más túlélőkkel találkoztam. Azé a rokonságé, ami nem minden idegennel szemben fog el. Csak akkor mikor a másságban megérzem az azonost. Gyula és Eliézer valószerűtlen találkozása a nagy tengeren túl.

Aztán eljött egy pillanat saját történelmemben, mikor megengedtem magamnak.

Azóta gyakorlom ezt az egy mozdulatot.