Mondják, a víznek emlékezete van és mindig ugyanabba a mederbe tér vissza amit valamikor, az idők kezdetén vagy mikor még nem volt idő, kiásott magának. A léleknek is emlékezete van, a nem tudatos lélekre és nem előhívható emlékekre gondolok, lényünk emlékezetére - jobb szót nem tudok.
Vizek feltolulása a nem tudatos lélekben, erről Jung sokat írt.
Elhitette velünk a patak és a táj hogy ki akar száradni, hogy szelíd, megszelídült, betört az emberi akaratnak, járni lehet medrében, hogy nincsenek többé mély tócsák, mocsaras erdőszélek, sötét sellők és zúgó áradatok, és egyszer itt voltak újból. A nappali fényt eltakarják a vizek az egekben. Megteltek a medrek és a csermelyek patakká váltak, a patakok zúgó örvényes vizekkel teltek meg és a víz nem törődve az építkezésekkel futott a régi áradás-medrekben a mezőkön ahol ezer és még ezer éve futott.
Feltolultak a vizek álmomban és kiöntött a tájra az álom.
A forrásról tudtam, ott kell lennie, de csak egy hatalmas tócsát találtam a helyén.
Lehet, nem jó évadban kerestem, lehet, álmodtam, lehet, nem jó helyre álmodtam.
Hároméves tudatom és egy álom nem igazán különbözik egymástól, de a generációk nyelvéhez mindkettő közelebb áll mint itt, e szavak.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen